A helyi tolmács, Attila mondta el ezt a történetet a kisbuszban. Ő különben vietnámi – az ország nagyon szegény középső részéről származik -, csak a nagy magyar költő, József Attila tiszteletére vette fel ezt a nevet. Amikor megkérdeztük, melyik a kedvenc verse tőle, habozás nélkül rávágta: a Talpra, magyar!

Vidékre mentünk egy olyan helyre, amely már nem vidék: pár hónapja megváltoztatták ugyanis a közigazgatási határokat, hogy a város tudjon terjeszkedni. Másfél millióval lett nagyobb a lakosság száma ezzel a döntéssel, most már négy és fél millióan élnek itt (az országban összesen, egy három évvel ezelőtti népszámlálás szerint összesen nyolcvanhat millióan). Quoc Oai járásba igyekeztünk, az út mellett folyamatosan építkezéseket láttunk: vagy széle autóút készült, vagy valamilyen ipari-kereskedelmi terület.  Phu Cat faluban fogyatékos gyerekek számára épül egy ház, ennek udvarát-játszóterét finanszírozta a magyar állam hét ezer euróval. Itt ez nagy pénz: a szomszéd házat havi hét dollárért (!) lehetne kibérelni a fővárosban élő tulajdonostól – igaz, a ház nem nagy és ezzel a tulaj megoldaná az őrzését is.

A központi idegrendszeri sérüléssel küszködő gyermekek nevelésével és rehabilitációjával Há asszony, a Hope Center vezetője foglalkozik – vele már találkoztam három éve Hanoi egyik lakótelepén, az általa működtetett három intézet egyikében. Akkor is az történt, amiért most is itt vannak a Baptisták: a mozgássérült gyerekekkel foglalkozó konduktorokat tanították a világhírű Pető-módszer alapján kifejlesztett konduktív pedagógiája.  Most úgy tűnik, ki tudja hozni a tiszta levegőre a beteg gyerekeket: pár hét, és a gyönyörű telken épült ház is elkészül.