Megérkezem Saigonba és kicsit aggódom, mi lesz a vízumommal. A katona az útlevélvizsgálatnál visszaparancsol, még a tranzit területén kell egy ablakhoz mennem. Nem vagyok egyedül, mindenki újabb űrlapot kap kitöltésre. Hogy ez more jó, nem tudom: az elektronikus vízumkérelemkor már minden létező kérdést feltettek… Bizonyos rubrikákat kénytelen vagyok üresen hagyni (hol fogom lakni, mikor indulok haza, stb.), ez újabb ok az idegeskedésre.

Befogadják az űrlapokat és azt mondják, várjunk türelmesen. A velünk egy géppel érkező, de beragasztott vízummal rendelkezők szerintem rég a taxiban ülnek és még mindig nincs haladás: az üvegablak mögötti teremben ülnek vagy öten, de senki sem csinál semmit. Szocializmus van, és ez nem csak az egyenruhán látszik – itt a hatóság az úr. Egy aranykeretes szemüveget viselő tiszt újságot olvas odabent, ujjaival követi a hasábokat. A többiek látványosan unatkoznak, amikor valaki előbukkan egy útlevéllel. Egy angol nőé, akinek nincs – vagy nem jó dátumra szól az elektronikus vízuma. Azonnal ki akarják pakolni az országból, erre sírni kezd. Megenyhülnek, tranzit hotelbe kell mennie, éjszakánként százötven dollárért és a szállodát nem hagyhatja el addig, amíg a fővárosból nem adnak engedélyt a helyszíni vízumkiadásra.  Ez jól kezdődik, gondolom, és nyelek nagyokat a soromra várva.

Elkészül egy útlevél (nem az enyém), huszonöt dollárt kell fizetnie a tulajdonosának a vízumért. Százdolláros ad, ám a bankjegy valamiért nem tetszik a katonának, nem fogadja el. Más pénze nincs, újabb patthelyzet. Váltó sincs a tranzit területén, a katona elrakja az útlevelet és becsukja az ablakot. A fickó is kezd elkeseredni, amikor az egyik utas megszánja, és kicseréli a pénzt egy másikra. Azzal már nincs gond, megkapja a visszajárót és beléphet az országba.

 Már meglehetősen ideges vagyok, amikor szólítanak. Pontos összeggel járulok az ablakhoz, nyújtanám a pénzt, de nem veszi el, hanem ideadja az útlevelem. Na, ebből sem lesz Vietnám, fut át az agyamon, amikor megértem a katona által sűrűn ismételgetett szó értelmét: free, free, free. Frappáns válasz a kishitűségemre: nem volt gond a vízummal, sőt még fizetni sem kell érte. Most nem tudom, a román állampolgársággal jár-e ez a kegy, vagy az elektromos vízum ügyintézője írta oda az adataim mellé, hogy ez a fickó kétszer is vett vízumot nagyjából ugyanarra az időpontra.

A reptéren leszólítanak utazási irodás alkalmazottak, megkérdezem tőlük, mikor megy gép legközelebb Hanoiba. Csak holnap, de nincs már jegy, válaszolják, majd felajánlják, hogy keresnek nekem szállodát. Nem hagyom annyiban, bemegyek egy hivatalos jegyeladóhoz, és nagy kő esik le a szívemről: reggel 9.30-as indulással tudnak nekem jegyet adni száz dollárért. Kártyával fizetek és ez láthatóan nem tetszik nekik, hiszen a szekrény mélyéről kell előhalászni a leolvasót, bedugni a konnektorba, a telefonból átrakni a zsinórt, szóval csupa macera.

Enyhítésül megkérdezem, hol találok szállodát a közelben. Leír egy nevet egy cetlire, azt mondja, kb. egy kilométerre van és 20 dollár a szoba. Odamegyek taxival – tényleg nincs messze – de harminchét dollárt kérnek a szobáért. Fáradt vagyok újat keresni, kiveszem. Az ötven dollárból természetesen nem tudnak visszaadni, de felajánlják, hogy vietnámi dongban fizetik ki a maradékot. A reptéren – ahol általában nem a legjobb az árfolyam – 18.800 dongot adtak egy dollárért, itt tizenhárom ezret akartak adni. A mikor szóvá teszem a dolgot, a homlokára csap és beszorozza a dollárt tizennyolccal.

Másnap reggel hatalmas dugóban araszolgatok ki a reptérre a Vietnam Airlines járatához, ahol gyorsan megy a beszállás és elindulunk Hanoi felé – nem is jön, hogy elhiggyem.

A fővárosban Szenczy Sándor és a többiek várnak egy kisbusszal, ők is most jönnek vissza vidékről, befejeződött a program (hogy mi, arról bővebben holnap). Bejelentkezünk a szállodába, végre átadhatom az ajándékokat. Megérte a kínlódás, a három gyerek nagy örömmel majszolja a csoki mikulásokat, másik kezükben túrórudi – azonnal el is felejtem az ideutazás kalamajkáit.