A nép paradicsoma

Bár sokan óvtak tőle a kilenc esztendővel ezelőtt megjelent írások miatt, nemrég újabb útra vállakoztam a festői Észak-Koreába. Most is a Baptistákkal + Fábry - jó buli volt :-) Alább jöjjön a Nemzetben megjelent cikk, és sokkal több fotó.

 

  Pattanásig feszült a helyzet a két Korea között, miután a délieknek bizonyítékaik vannak arra, hogy az északiak torpedózták meg márciusban a Sárga-tengeren a Csonan nevű korvettet. Phenjan cáfol, és háborúval akarja megtorolni a rágalmakat. Munkatársunk egy humanitárius szervezet önkénteseként kilenc év után újra bejutott a világtól szinte légmentesen elzárt államba, ahol a földkerekség negyedik legnagyobb hadseregének fenntartása messze felülmúlja az ország lehetőségeit.

Egyetlen gép indult a múlt kedden a phenjani nemzetközi repülőtérről, és hasonló nagyságrendű volt az érkező forgalom is: mindössze a helyi légitársaság, az Air Koryo pekingi retúrjárata közlekedett. Akadnak napok, amikor nincs ekkora zsúfoltság, ugyanis egyetlen civil repülő sem bukkan fel a kifutón. Tévedés ne essék, 2010-ben vagyunk, vagyis mégsem: Észak-Koreában az időszámítást is a nagy vezető, Kim Ir Szen elvtárs születési dátumához igazították, ezért most kilencvenkilencet írnak.
Öt nappal korábban érkeztünk négyen: Szenczy Sándor, a Magyar Baptista Szeretetszolgálat vezetője, Szilágyi Béla nemzetközi igazgató, Fábry Sándor és jómagam. Utóbbi kettő a ballaszt a delegációban: papír szerint mindketten tanárok vagyunk, és a szervezet szponzorai. Azért jöttünk, hogy lássuk, hogyan hasznosították az adományainkat. Újságíró különben nem kaphat beutazási vízumot ebbe az országba, de turista is csak ritkán, szervezett út keretében. Ha amerikai, japán vagy dél-koreai állampolgár, akkor még úgy sem.

A reptéren unatkozó úttörő ácsorog, hatalmas csokor virággal a kezében. Nem minket vár, idős koreaiak érkeznek Japánból, akiket még a második világháborús megszállás idején raboltak el. (A felkelő nap országában több százezres koreai közösség él, de nem nagyon vágynak a visszatelepülésre, leginkább csak látogatóba érkeznek.) A csoport vezetője még a repülőgépen kiosztotta azokat a Kim Ir Szent ábrázoló kitűzőket, amelyek errefelé minden ember – legyen az felnőtt vagy gyerek – kötelező kiegészítői, így a Japánból „hazatérő” koreaiaktól is elvárják a viselését. Én ugyan korábbi utam alkalmával is próbáltam ilyet szerezni, de hiába, idegen nem kaphat belőle.
Simán és gyorsan lezajlik a beléptetés, a bőröndöt nem nyitják ki, de mindannyiunktól elveszik a mobiltelefont. Hiába próbálnám elrejteni, a fémkereső kaput nem lehet becsapni, de nem is volna értelme becsempészni, mert az itteni hálózatra (most újra engedélyezték, tehát működik, de csak a kiválasztottak birtokolhatnak készüléket) nem tudna csatlakozni. Aprólékosan átnézik a ketyeréimet, a laptop, a kis kamera és a fényképezőgép bevitelét engedélyezik, de ha lenne nálam műholdas helymeghatározó (GPS), azt elvennék.

A kijáratnál négyen várnak, és ők mindvégig, az út teljes időtartama alatt velünk lesznek. Egyszerű képlet: minden külföldire egy helyi kísérő. Ez nincs ingyen, sok száz euróba kerül az „idegenvezetés” és az autó, amellyel járunk. Ezt a költséget nem lehet megúszni, hiszen nincs taxi, a reptérről el sem jutnánk a szállásunkra. Pénzt váltani sem sikerül az öt nap alatt, így – akárcsak az előző út során – most sem egészíthetem ki érmekollekciómat észak-koreai vonnal.
Mindjárt érkezésünk első fél órájában hatalmas megtiszteltetés ér bennünket: megkoszorúzhatjuk az ország örökös elnökének hatalmas bronzszobrát (amely a világ legmagasabb embert ábrázoló alkotása). Véletlenül elfelejtettünk virágot hozni, de ez sem gond: az autó csomagtartójából váratlanul előkerül egy hatalmas csokor a „koreai és a magyar nép örökös és megbonthatatlan barátsága” felirattal, így felsorakozhatunk az ünnepi aktushoz. Halk zene szól a hatalmas téren, a lépcsőket épp úttörők seprik (ők kiemelkedő iskolai teljesítményük miatt nyerték el a megtisztelő lehetőséget). Amikor fényképezni kezdek, egyik kísérőnk (egymás között tartótisztnek hívtuk őket) figyelmeztet: csak egész alakos képet készíthetek a Nagy Vezérről.
Ügyelnünk kell a gesztusainkra, a vendéglátók nem szeretik a tiszteletlenséget. A baptistáknak már van gyakorlatuk ebben, és Fábry is hamar ráérez az itteni módira: faarccal előadott semmitmondó körmondatokkal adja a lovat a házigazdák alá (például mindenáron el kell kerülni a látszatot, hogy az imperializmus szekerét toljuk, és ügyelni kell a progreszszió köntösébe bújt diverzánsokra!), így nekem meglehetősen gyakran kell cipőfűzőt igazgatnom, hogy ne kerüljek kellemetlen helyzetbe.
Hetekkel előre, aprólékosan egyeztetett programunk van, és ettől nem lehet eltérni. A szeretetszolgálat a diplomatanegyedben bérel lakást, ebben szállunk meg. Az őr az udvarunkról még kienged, hogy elmehessünk a valutáért áruló élelmiszerboltba és vendéglőbe, de a lakótömb határán álló fegyveres őr már nem engedne továbbkóborolni bennünket. De nemcsak kifelé, befelé sincs átjárás: helyi ember csak különleges engedély birtokában léphet be arra a területre, ahol külföldiek is előfordulnak.
Legutóbb kilenc éve jártam itt, télen. A kizöldült természet jót tett a betonrengetegnek, most nem tűnik kopottnak és sivárnak minden. A korábbi látogatáshoz képest jóval több a jármű is az utakon, de azért dugóktól egyelőre nem kell tartaniuk; az útkereszteződésben álló rendőrnők agilis forgalomirányítása autó híján elég vicces látvány. Hamar megtudjuk, hogy immár lehet magántulajdonban is autó, de az öt nap alatt mindössze két sárga rendszámot (ezzel különböztetik meg az államiaktól) sikerült felfedeznünk. A fejlődés más területen is látszik, például az ütött-kopott szovjet IL–62-est vadonatúj orosz repülőgépre, TU–204-esre cserélték, és a munkával megbízott egyiptomi cég szépen halad az annak idején a világ legmagasabb szállodájának megálmodott betonmonstrum, a háromszáz méter magas, 1989 óta befejezetlenül álló Rjugjong Hotel építésével is, trendi acél- és üvegköpenyt aggat a hatalmas betonfelületre.

A valutáért árusító boltban most is van magyar jelenlét (korábban rossz minőségű magyar borral töltötték fel az üres polcokat), ám a negyvenkét eurós Pick szalámi borsos árnak tűnik. Amikor az árcédulát nézzük, épp kikapcsolják a villanyt, így tárgytalan lesz az eladó tiltakozása, aki azért hagyta ott a kasszát, hogy erélyesen lebeszéljen a szalámi lefényképezéséről.
Estére sikerül beüzemelni a tévét, az adás hazafias indulóval kezdődik. Utána híradó, de az első fél órában csak felolvas egy bemondónő vetített háttér előtt. Néha belelkesül, és úgy hangsúlyoz, mint Galla Miklós a L’art pour L’art Társulat indulásakor. Később valódi vizuális orgia következik: állóképeket mutatnak a szeretett vezető, Kim Dzsongil kínai látogatásáról. A kétórás híradó után néhány nyugtató melódia következik, majd egy szigorú szemű bemondó erélyesen jó éjszakát kíván, elköszönése után pedig az áramszolgáltatás is szünetel. Második nap elutazunk az Illatos hegységbe, hogy megtekintsük a Nagy Vezérnek és fiának, az országot jelenleg is vezető Kim Dzsongilnek felhalmozott ajándékokat.


Százötven kilométert autózunk, a földeken rengeteg embert látunk. Péntek van, ilyenkor a szellemi foglalkozásúaknak (irodistáknak, értelmiségieknek) is fizikai munkát kell végezniük. Jelenlétüket piros brigádzászlók jelzik, és akinek már nem jut hely a földeken, az a vasúti talpfákon guggol, hogy a töltés kövei közül kézzel kiszedje a gyomot.
Az Ajándékok Háza négytonnás kapujának hatalmas rézkilincsét csak fehér cérnakesztyűvel szabad megfogni. Odabent elveszik a fényképezőgépet, így a nagy vezetőnek száznyolcvanhárom országból küldött kétszázhuszonötezer-százharmincöt ajándékából semmit sem lehet lefényképezni. A hegy gyomrába hetvenezer négyzetméter alapterületű labirintust vájtak. Idegenvezetőnk határozottan cáfolta, hogy a hegy gyomrában lennénk, szerinte csak azért nincsenek ablakok a termeken, hogy az ajándékokat – zömükben porcelán- és fémtárgyak – konzerválják. Itt érdekes módon mindig van villany, működnek a mozgásérzékelős mozgólépcsők, és a hatalmas belmagasságú termeket plafonig márványozták. Van itt minden a CNN-től kapott üveggolyótól a Sztálin által 1945-ben küldött páncélvonatig. Magyar ajándékot is szép számban találni, a Fővárosi Állat- és Növénykert igazgatója például küldött hetvenkilencben egy gólyát, 1984. szeptember harmadikán pedig „egy magyar író és felesége” fejezte ki őszinte megbecsülését egy hamutállal. A legbizarrabb terem azonban egy kínai ajándéké: itt magát a nagy vezetőt láthatjuk viaszba öntve, a háttérben épp felkel a nap, csicseregnek a madarak, és kósza szellő borzolja a nép nagyszerű fiának fürtjeit. Itt nekünk is illik meghajolnunk. Utánunk egy nőszövetségnek tűnő brigád érkezik, a menyasszonyi ruha és hálóing keresztezéséből született ünnepi öltözéket viselő látogatók előírásszerűen tíz másodpercig meghajtják a derekukat. Van egy másik épület is a Kim Dzsongilnek küldött ajándékokkal, de ez egyelőre jóval szerényebb méretű, alig ötven terem van benne. A két komplexumot évente százezernél is többen látogatják, és az idegenvezetőnk állandóan arról érdeklődött, hogy összehasonlítható-e ez a nagyszerű gyűjtemény a párizsi Louvre-éval.
Észak-Koreában számtalan olyan ártatlannak tűnő kérdést tehet fel az avatatlan, amelyre nem lehet választ kapni. Ilyen például az is, hol lakik a Kedves Vezető. A legkonkrétabb válasz az volt, hogy a fővárosban. Négy nap kitartó érdeklődés után sikerült egy állomás erejéig lelátogatni a metróba, és bemehettünk (fényképezőgép nélkül) öt percre egy piacra is. Jöttünkre azonnal elpakolták a borotvált, kibelezett kutyát, és az árukínálatot nézve jelenleg nincs éhezés az országban, legalábbis annak, akinek van pénze vásárolni. Kísérőink elmondták, hogy most napi hatvan deka rizs jár az embereknek, de ezt a menynyiséget nem mindig tudják biztosítani.
Apropó, pénz: a közelmúltban bevezetett pénzügyi reform miatt érzékelhető feszültség és idegesség uralkodik az országban. Tavaly novemberben ugyanis beváltották a vont száz az egyhez arányban (magyarán levágtak két nullát), de az intézkedés után az ígéretek ellenére áruhiány lépett fel, és a helyzet csak azután javult, ahogy a portéka visszadrágult az eredeti árra. A pénz azonban az új maradt, így mindenki elveszítette pénze értékének kilencvenkilenc százalékát. Nyugati sajtóelemzők szerint az akció célja az volt, hogy csírájában felszámolják a magánkereskedést. Az intézkedés azonban akkora felháborodást váltott ki, hogy a kommunista pártnak lépnie kellett. Mit lépett? Bűnbakká kiáltotta ki, majd ki is végeztette a reform két levezénylőjét, köztük a Munkapárt pénzügyi és tervezési osztályának vezetőjét.

A külföldiekkel általában kötelező módon megnézetik Kim Ir Szen szülőházát is, a fővárossal már gyakorlatilag összenőtt faluban, Mankiongdéban. Szombat van, a felnőttek társadalmi munkában, ingyen dolgoznak (többnyire a mezőn), a vörös úttörőnyakkendőt és fehér inget viselő gyerekeket szervezetten, buszokkal hozzák a kegyhelyre. Nem látszanak alultápláltnak – fegyelmezetten meghajolnak a viskó előtt, és leteszik a virágjaikat a tornácra. Annyian vannak, hogy mozdulni is alig tudunk. Megkérdezem az egyik kísérőt, hogy máskor is ennyien vannak-e, mire azt válaszolja: dehogy, áprilisban, a nagy vezető születésnapjának havában sokkal többen! Kim Ir Szen különben csodálatos képességekkel bírt, tizenkét évesen például négyszáz kilométert gyalogolva jött haza Kínából, hogy felszabadítsa az országot, tizenhárom évesen pedig megalakította a koreai kommunista pártot.
Csak az utolsó előtti napon foglalkozhatunk azzal, amiért jöttünk: elmegyünk vidékre, a fővárostól hetven kilométerre lévő Sarivonba, a magyar orvosok által alapított megyei kórházba. A koreai háború alatt felhúzott épület már nincs meg, de a koreai és a magyar nép örök testvéri barátságát ma is kétnyelvű feliratos emlékmű őrzi. A kórházban is látszik a fejlődés: az ötvenes években idehozott magyar gyártású röntgent ugyan még használják, de a műtőt – amelyben legutóbbi látogatásunk idején kézben tartott elemlámpával, életlen szikével és érzéstelenítés nélkül műtöttek – teljes egészében kicsempézték, és modern lámpával világítanak. Itt van villany, nem úgy, mint a kórtermekben, ahol víz sincs, de most legalább nem sörösüvegből folyik a betegekbe az infúzió, hanem rendes, erre a célra gyártott palackból.
Mikor megkérdezzük, mire volna szükségük, szinte mindent felsorolnak, ami egy kórház működéséhez kell. A baptisták most szívgyógyszert, antibiotikumot és tébécé elleni medicinákat hoztak, de nemrég érkezett meg az országba egy kétmillió dollár értékű gyógyszerszállítmányuk. Ez a debreceni Teva Gyógyszergyár adományaként akkora segítséget jelentett az országnak, hogy a külügyminiszter-helyettes utolsó esti hivatalos vacsoránkon többször is megköszönte. Itt tudtuk meg azt is, hogy a Magyar Baptista Szeretetszolgálat az egyetlen külföldi nem kormányzati szervezet, amely állandó saját irodát tarthat fenn Észak-Koreában. Jártunk egy árvaházban is, itt sem tűntek a gyerekek alultápláltnak, viszont a legkisebbek a földön, pokrócon vagy vékony matracon feküdtek a bútortalan szobákban.

Sarivonba különben kétszer két sávos autópályán mentünk. A fővárosból kifelé az első ötven kilométeren megelőztünk egy tartálykocsit, a szembejövő sávban pedig láttunk egy buszt és két teherautót. Ezután enyhült a járműforgalom, gyalogost és kerékpárost viszont sokat láttunk. A leglehetetlenebb helyeken is sepregetnek vagy kézzel gyomlálják a két irányt elválasztó sávot. Amikor megkérdeztük, hogy kik ők, és mit csinálnak, a kísérőink elmondták, hogy az öntudatos polgárokat nagyon zavarja, ha szemetes és gyomos az autópálya, ezért akár hatvan-hetven kilométert is elbicikliznek, hogy megtisztogassák a kérdéses szakaszt. Nagyon sok füvet szedő embert is megfigyeltünk, de nem étkezési céllal, hanem gyógyteának gyűjtötték a növényeket, legalábbis a kísérőink ezt állították. A földeken néha látni régi traktort – működőt alig –, de többnyire marhával szántanak, és láttunk olyat is, hogy két ember kötéllel húzta a kezdetleges faekét.


Az állandó kíséret és a pénztelen, kiszolgáltatott helyzet kísérletezővé teszi az embert, ezért egy óvatlan pillanatban megkértem az egyik „idegenvezetőnket”, aki különben külügyminisztériumi dolgozó, mutasson nekem egy koreai bankjegyet. Miután előhúzott egy ötvenvonost, azonnal meg akartam venni tőle a gyűjteményem számára. Rezzenéstelen arccal mondta, hogy nem lehet, mivel mindössze ennyi pénz van nála, és ez kell neki hazafelé a buszjegyre. A sikertelen akció után megkérdezték, hallottam-e a legutóbbi nagyszerű észak-koreai békejavaslatról, majd tagadó válaszomra elmondták: a világ nagy hírügynökségei Amerika kezében vannak, így nem csoda, hogy minden fontos dolgot elhallgatnak. A kilőtt dél-koreai hajóról nem esett szó, de a téma gyakran felmerült más kontextusban: az északi emberek felháborodva értesültek arról, hogy a déliek a konfliktus hatására nem ingyen, hanem piaci áron adnák át Phenjannak az észak-koreai labdarúgó-válogatott mérkőzéseinek közvetítését a dél-afrikai világbajnokságról. Az itteniek nem értik, miért keverik déli testvéreik a sportot a politikával. Sajnáljuk az esetet, de a torpedót nem mi lőttük ki, hangoztatják mindenfelé. A meccset különben nem élőben adnák, hanem újravágva – a nézőket nem terhelik a lelátó látványával, kizárólag a játéktérre koncentrálnak.

Hazafelé indulva még megcsodálunk egy sok száz diákból álló csoportot, amely az őszi Arirang ünnepségre készül, és parányi négyzet lesz a hatalmas élőképben. Fotózni őket sem szabad, mert elmaradna az őszi meglepetés. A diákhad irányítását egy speciális, hangszórókkal felszerelt kisbuszból vezénylik, a pihenőidőben pedig mozgalmi dalokat sugároznak ugyanonnan, a környéken lakók őszinte örömére. Láttunk mozgatható lelkesítő pannókat is; ezeket egyszerűen áthúzzák a másik kerületbe, ha az itteni lakók kellőképpen megértették az üzenetet.
Budapestre kitérővel érkezünk, előtte meglátogatjuk a sanghaji világkiállítást. Megnézzük Észak-Korea standját is, a teremben hatalmas felirat foglalja össze az ország lényegét. Paradise for People, vagyis a nép paradicsoma. Hát, mit mondjak, épp onnan jöttünk, és ott nem úgy tűnt.

A bejegyzés trackback címe:

https://micsoda-utjaim.blog.hu/api/trackback/id/tr632128019

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.