micsodautjaim 2010.01.24. 22:20

Maradt a tánc

Magyar népzenétől és felállva tapsoló közönségtől volt hangos a múlt vasárnap a legelegánsabb uruguayi színház: a dél-amerikai magyarok tartották tizedik fesztiváljukat. A fináléban kilenc együttes százhatvan táncosa ropta népviseletben a színpadon – nehéz elképzelni olyan anyaországi várost, ahol ki lehetne állítani ennyi hagyományőrző fiatalt. A másod- és harmadgenerációs magyarok zöme már nem beszéli ősei nyelvét, de a gyökereket nem akarják elengedni.

Kopottas, húszas évekbeli ruhákban jönnek kis csoportokban fáradt arcú emberek,
mindeniknél hatalmas batyu. A nők többnyire csecsemőt szorítanak magukhoz,
szoknyájukba még két-három gyermek kapaszkodikriadtan. Ahogy beérnek
a színpad közepére fejük fölé uruguayi, brazil, argentin és venezuelai lobogó
ereszkedik. Nem vagyok érzelgős típus, de bepárásodika tekintetem. Rajtam kívül még vagy kétezer embernek kapar a torka, talán még azoknak is, akik csak kíváncsiságból és nem a személyes érintettség okán jöttek el az előadásra Montevideo legreprezentatívabb színházába, a Teatro Solisba.
Zsúfolásig tele a nézőtér, még az ötszintes páholysor tetején, a kakasülőn sincs szabad hely. A közönség soraiban sok olyan ember található, aki hasonló körülmények között, csecsemőként érkezett ide egy jobb élet reményében, mások pedig a szülők, nagyszülők elbeszéléseiből ismerik a történetet. A X. dél-amerikai magyar néptáncfesztivál gálaestjén vagyunk (az elsőt negyven esztendővel ezelőtt rendezték), a színpadon kilenc együttes százhatvan
magyar néptáncosa váltja egymást. Tizenkétezer kilométerre vagyunk Budapesttől.
 
Az Uruguayi Magyar Otthon udvarán, a bejárategyik járólapján felirat: „Az UMO alapköve magyar földet takar.” Az emeleti irodában másolat függ az ország
himnuszának kottájáról, mellette a szerzõ, Francisco José Debali portréja. Igen, ő is magyar, 1791-ben született Erdélyben Debály néven, és ő szerzete a szomszédos Paraguay nemzeti himnuszát is. Az ideirányuló legnagyobb kivándorlási hullám különben a két világháború között volt, a húszas–harmincas években, akkor az uruguayi magyar közösség ötezer tagot számlált.
 
– Örömmel fogadtak itt minket, a magyarokat ma is rendes embereknek és jó szakembereknek tartják – meséli Gaál László, aki nyolcvanhat esztendősen is az
itteni magyar közösség egyik oszlopos tagja. Nyolcévesen jött ki édesanyjával, követve az öt évvel korábban kivándorolt családfőt. A magyar házat 1940-ben kezdték
építeni (addig béreltek egy ingatlant), egyetlen év alatt húzták fel a közösség tagjainak adományaiból és állami kölcsönből, hogy aztán a következő Szent István ünnepén át is adják.
Laci bácsi ma is akcentus nélkül beszéli anyanyelvét.
„Az a hobbim, hogy magyarnak maradjak”, mondja, és sokat tett azért a helyi közösség vezetőjeként a hatvanas években, hogy ezt a „hobbit” mások is magukénak
vallják.
Elõször hatvankilencben látogatott haza, és budapesti tartózkodása idején ismerte meg a táncházmozgalmat.
– A feleségemmel sokat gondolkodtunk azon, milyen eszközzel tudjuk megtartani a fiatalokat. Az ötvenes években megszűnt nálunk a cserkészmozgalom, mert kevés volt az utánpótlás, és nem találtunk alkalmas vezetőt sem. Fontos volt valamivel idekötni a gyerekeket, mert tudtuk, hogy ha nem vetjük el a magot, akkor nem lesz mit aratni, hamar kiszárad itt a nemzetünk fája. Otthon azt javasolták, tanítsunk táncot a
gyerekeknek, és adtak tippet is: az akkor még működő magyar nagykövetségen dolgozik egy olyan diplomata, aki korábban magas szinten űzte a néptáncot Magyarországon. Hazajöttem, megkerestem Fritz Miklóst, aki örült a javaslatnak, és hamarosan megkezdődött az oktatás.
Az 1971-ben megalakult Tündérkert együttesnek ma három csoportja is van: egészen kis gyerekek, kamaszok és felnőttek. Összesen vagy hetvenen táncolnak itt, a zömük harmad-negyedgenerációs magyar, és már nem beszéli ősei nyelvét. A dalokat viszont teli tüdőből énekelik, még akkor is, ha néha bajlódnak a ragokkal, igekötőkkel. Torokszorító érzés látni az egymás között spanyolul beszélő gyermekeket, akik egyszer
csak tökéletes magyarsággal rázendítenek az A csitári hegyek alatt című dalra. A gombóc csak akkor oldódik mosolygássá, amikor odáig jutnak a nótával,hogy „letörtem a kezedet, mivel ölelsz engemet”.
Külön leleményességet igényel a gyönyörű népviseletek beszerzése. Általában egy darabot rendelnek meg belőlük Magyarországról, amelyet aztán teljesen szétszednek, beszerzik a megfelelõ alapanyagokat, és annyi példányban „klónozzák” a ruhát, ahányan az együttesben táncolnak. A csizma az egyedüli, amit nem tudnak itt elkészíteni, abból minden párat otthonról hoznak.
A taktika bevált: sikerült az otthon közelébe vonzani és ott megtartani az embereket. Sőt a tánc idevonzott olyan embereket is, akiknek korábban nem volt közük a magyarsághoz. A Tündérkert életében akadt olyan időszak, amikor a legügyesebb táncosok a helyiek köréből kerültek ki, sőt még vezetőnek is „bennszülött”, magyar gyökerekkel nem rendelkező tagot választottak.
A magyar házban ma is pezsgő társasági élet zajlik. Rendszeresen szerveznek disznótoros vacsorát, vagy a legnépszerûbb helyi ételt, az assadónak nevezett szénen
sütött bordát fogyasztják. Van tekepályájuk és erős csapatuk (legutóbb 2004-ben nyertek országos bajnoki címet), asztaliteniszezőik is voltak már sportáguk
legjobbjai. Hetente félórás magyar nyelvű műsoruk van az egyik rádióban, a tánccsoport rendszeresen turnézik vidéken, és gyakran eljut a szomszédos országokba,
így Argentínába, Brazíliába is. Anyaországból érkezettként elképesztő látni azt a vitalitást, amellyel a megmaradásra törekednek. Magukra vannak utalva,
hiszen nincs utánpótlásuk: legutóbb ötvenhat után jöttek ide magyarok, akkor sem sokan.
Érdemes bemutatni néhány mondatban az országot is, amely majd kétszer akkora, mint Magyarország, de alig több mint hárommillióan lakják. A lakosság fele a fővárosban, Montevideóban él. Uruguay fő bevételi forrása a marha- és birkatenyésztésből származik, de egyre számottevőbb összeget hoz a turizmus is: a főváros kikötőjében tavaly százötven óriás luxushajó állt meg, hogy legalább egy napra sokezernyi turista özönölje el az óvárost. Az utóbbi időben jelentős fejlődésnek indult a város, vadonatúj épületbe költözött a parlament, és decemberben adták át új, ultramodern repülőterét.
Még jobban összekovácsolta a helyi magyarságot a nagy feladat, vagyis a jubileumi fesztivál megszervezése. Mivel Latin-Amerika magyarjai vetésforgóban rendezik
meg az eseményt, ritkán kerül sor egy-egy közösségre. Legutóbb kilencvenkettőben szervezhették meg itt a rendezvényt, és akkor két telt házas előadásra is futotta a színházban. Most százhatvan vendéget vártak, akiknek szállást, étkezést, különféle programokat kellett biztosítani, ezért mindenki betette a közösbe, amit tudott. A kereskedő edényeket adott, a horgász a szövetség tengerparti étkezdéjét bérelte ki, és
háromszáz adag gulyáslevest főzött egy hatalmas kondérban, továbbá majdnem minden család befogadott néhány vendéget három éjszakára.
Hazulról, az anyaországból a százhalombattai Forrás Néptáncegyüttes és a tárnoki Bara Zenekar érkezett. Ez utóbbiak jegyét a helyi önkormányzat, az együttes öt pár táncosának és az oktatóknak a költségét pedig az Oktatási és Kulturális Minisztérium utolsó utáni pillanatban érkezett támogatása biztosította, de a táncosok – köztük gimnazisták – is befizettek fejenként száznegyvenezer forintot. A fesztivál után mindenki még egy hétig maradt egy cserkésztáborban, hogy a délamerikaifiatalok végre élőzenére, képzett oktatóktól és táncosoktól leshessék el és gyakorolják be a figurákat.
Brazíliából három csoport jött: Sao Paulóból a Pántlika és a Zrínyi, Jaraguá do Sulból pedig a Dunántúl. A venezuelai magyarokat a Gyöngyösbokréta, az argentínaiakat
pedig a Regös képviselte.
Az elsõ, ismerkedõ esten az UMO udvarán egyszer csak rázendített a Bara Zenekar. Elõször a battaiak kezdtek énekelni, aztán lassan megszűnt a spanyol és a portugál szó, és mindenki csatlakozott a dalolókhoz. Nem sokáig bírták ülve, hamar táncra perdült a tömeg.
A Forrás egyik legtapasztaltabb táncosához, Orosz Mátyáshoz odament egy gyönyörűuruguayi kislány, és azt mondta tört magyarsággal: bár nem illendõ,
hogy lány kér fel táncolni fiút, de örülne, ha együtt járhatnák.
A battai legény alaposan megforgatta a lányt a mezőségi dallamokra, aki átszellemülten pörgött a zenére, majd a végén azt mondta: élete egyik legnagyobb
élménye volt az a pár perc, hiszen most táncolt először élőzenére és először „igazi magyarral”, aki ráadásul még nála is jobban tud táncolni.
Valódi szenzációnak számított itt az élőzene, hiszen eddig még a fesztiválok gálaestjein is magnóról szólt a talpalávaló. A zenekar tagjait rendesen „kihasználták”,
mind a kilenc fellépő együttes repertoárját be kellett tanulniuk, ezért végigpróbálták velük a napot, hogy aztán az esti műsor első pillanatától az utolsóig zenéljenek.
A táncosok nagyon hálásak voltak: minden együttes először a zenekar elõtt hajolt meg a neki jogosan felcsattanó taps hallatán.
Korábban azt gondoltam, a latin-amerikai magyar táncegyüttesek legföljebb középiskolai évzárón megszokott színvonalon fognak előadni, de kellemesen
csalódtam: a brazíliai Pántlika legényeseinél vagy a venezuelaiak üveges táncánál első pillantásra nehéz volt eldönteni, hogy most a Forrás gyakorlott táncosai vagy az amatőrök vannak-e a színpadon. Amikor elmondtam nekik „csalódásomat”, nagyot nevettek, és büszkén mesélték, hogy tavaly nyáron Budapesten, a határon túli magyarok fesztiválján „letáncolták” a színpadról a Kárpát-medencei magyar együtteseket.
Egyedül azt sajnálták, hogy nem volt közönségük az anyaországban. (Lassan húsz éve foglalkozom hivatásszerűen a határon túli magyarok ügyeivel, de a Miniszterelnöki
Hivatal által szervezett eme fesztiválról én sem hallottam.)
A fesztiválon és a rendezvényt követõ egyhetes szimpóziumon az egymás közti beszélgetések voltak a legjobbak. Megismertem például a venezuelai Gyöngyösbokréta
egyik táncosát, „Karcsit” – a perui fiú úgy került a Caracasi Magyar Ház vonzáskörébe, hogy lakóhelyéhez a magyar óvoda volt a legközelebb, ezért oda adták be a szülei. A gyereknek megtetszett a népzene, és ottragadt a táncosok között. A venezuelai magyar közösség ösztöndíjával azóta már egy évet tanult egy szegedi gimnáziumban, jól beszéli a nyelvet, és ahogy õ fogalmazott, „lett egy magyar élete” is.
Egy este odaült mellém egy argentínai lány, és megkérdezte: „Ti, otthoniak miért vagytok mindig olyan szomorúak? Az ország gyönyörű, tavaly jártam ott először,
van mit ennetek, miért nem örültök az életnek?”
Nem tudtam válaszolni neki, de utána egész éjszaka azon gondolkoztam, ki kellene hozni azt a depressziós anyaországot ide, Montevideóba, hogy ezektől a magyarul már alig vagy egyáltalán nem beszélő, de gyökereikre roppant büszke fiataloktól tanuljon egy kis életkedvet.
A helyi nemzeti színház, a gyönyörûen felújított Teatro Solis már novemberben eladta a találkozóra szóló összes jegyet, pedig nem volt olcsó. Háromszáz pezóért, körülbelül háromezer forintért árulták darabját. Az impozáns helyhez magas színvonalú szolgáltatás járt: profi világítás, tökéletes hangosítás tette zavartalanná az estet. A színpadon is történtek felejthetetlen pillanatok: a „magyar átok” miatt kettévált Sao Pauló-i táncegyüttesek, a Pántlika és a Zrínyi táncosai harminc esztendő után újra együtt adtak elő egy közös koreográfiát. A gyerekek egy kalotaszegi tánccal kijavították, amit a szüleik elrontottak, hiszen a brazil nagyvárosban három évtized óta apáról fiúra szállt, hogy ki megy a Pántlikába, és kinek muszáj a Zrínyiben táncolnia.
Azt, hogy a nagy latin-amerikai kiáramlás nem múlt el nyomtalanul az életünkből, a Zrínyi együttes lányai által gyönyörűen elénekelt felvidéki népdal is bizonyítja:
„Elment a szeretőm Dél-Amerikába,
írt nekemlevelet, hogy menjek utána.
Nem megyek utána Dél-Amerikába,
találok szeretőt Imreg falujába.”
 

A bejegyzés trackback címe:

https://micsoda-utjaim.blog.hu/api/trackback/id/tr651699297

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

pobeda 2010.01.25. 15:33:27

Csodás lehetett.Üdv nékik.
Tetszett az írás.Üdv.

Kovács Csaba 2010.01.26. 19:40:37

Azért itthonról is figyelünk - szeretettel - arra, hogy merre jársz. :)