Néha fura dolgokat produkál az élet: múlt héten még Dél-Ázsiában bóklásztam kellemes melegben, most meg Elena Ceausescuval beszélgetek egy kis bukaresti színház öltözőjében, ahol talán a diktatúra idején festettek utoljára.

Vegyük szépen sorjában a dolgokat. Nem tudok úgy megérkezni Bukarest nemzetközi repülőterére, hogy ne jusson eszembe a testvérem története, mely nagyon jellemző arra az abszurd világra, amelyben éltünk. Bátyám katonaságának második felét büntetőszázadban töltötte (életében egyszer akart Bulgáriába menni seftelni, de a határon lebukott az esernyőbe rejtett pénzzel), ezért az Otopeni repülőter új kifutópályájának építéséhez került munkáskatonának. Az volt a feladatuk, hogy minél rövidebb idő alatt leürítsék a sódert szállító vagonokat. Műszakonként másfél vagon jutott egy katonára, akinek egyetlen lapát volt az összes fegyvere. Pár hét után annyira megkérgesedett a tenyere, hogy a cigaretta-csikket gond nélkül el tudta nyomni rajta… Minimális élelmiszer kaptak, ha otthonról nem ment volna kéthetente csomag, nem bírta volna ki a megpróbáltatásokat. A történetben azonban nem ez a csattanó, volt ugyanis egy lehetőség arra, hogy megússzák a kemény munkát. Romániában akkoriban az arannyal vetekedett a bors: sehol nem lehetett kapni. A parancsnok kitalálta, hogy minden odaállít pár katonát a reptéri kukákhoz, arra a helyre, ahova a repülőgépeken felszolgált ételmaradékot kidobják. A katonáknak igazi harci feladattal kellett megbirkózniuk: a kóbor kutyákat elriasztva egyenként kibányászni a szemétből azokat a – bontatlan - kis tasak borsokat, melyeket a felszolgált menü mellé adnak, és ezeket összeönteni egy zacskóba. Kétnaponta egy kilónyi bors gyűlt így össze (ezzel a tiszt hegyeket tudott megmozgatni a román adminisztrációban), és a katonák azért szerették ezt a feladatot, mert nem kellett porban-sárban lapátolni, és megehették a szemétből kitúrt kistasakos dzsemet és majonézt. Mindezek után talán érthető, hogy nekem nehéz ott érzelem-mentesen landolni.
Bukarest elképesztőt változott az elmúlt húsz évben.
Húsz-harminc emeletes irodaházak épültek, modern szállodák, a belváros tele van méregdrága luxusüzletekkel. Egy átlagos szállodai szoba nyolcvan euró egy éjszakára, egy kóla a vendéglő bárjában nyolcszáz forint. Kettős érzése van az embernek: egyszerre van jelen az új és a lepattant régi.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Nem várost nézni jöttünk, az Odeon Színházban van dolgunk a fotós kollégával. A berlini Politikai Gyilkosságok Nemzetközi Intézetének szervezésében, svájci és német szakemberekkel és román színészekkel rekonstruálták és színpadra állították a Ceausescu házaspár ítéletét és kivégzését.
Elena Ceausescut a színfalak mögött láttam meg a főpróba előtt, egy lépcsőn jött le a kopott művészváróban. Valahonnan nagyon mélyről előjött sok minden, amiről azt hittem, hogy régen elfeledtem: félelem, gyűlölettel vegyes tisztelet, egy legenda iránti kíváncsiság, gyerekkor a pionírmúlttal.
Ceausescunak nem a látványa volt a sokkoló, hanem a hangja, ahogy a főpróbán megszólalt: ugyanaz az erős, rekedtes, jellegzetes hang. Nagyon felkavart az előadás, de egyelőre erről nem írok többet – maradjunk annyiban, hogy a diktátort az Odeon színház művésze, Constantin Cojocaru játssza zseniálisan, és nem kevésbé nagyszerű az Elenát alakító Victoria Cocias sem. Az Ultimele ore ale lui Ceausescu (Ceausescu utolsó órái) című előadást összesen csak kétszer adják elő Bukarestben.
(a két Ceausescu-s fotóért köszönet Pörneczi Bálintnak)
 

A bejegyzés trackback címe:

https://micsoda-utjaim.blog.hu/api/trackback/id/tr781589264

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tiburi 2013.07.11. 07:24:42

Élőben is volt "szerencsém" hallgatni az öreget.