Először egy bocsánatkérés, aztán egy előrejelzés: elnézést, hogy kimaradt a tegnapi frissítés, de túl fáradt voltam a blogíráshoz. Amint lehet, bepótolom, megírva azt, mit csináltak három hónapig a Baptista Szeretetszolgálat munkatársai Bac Giang megyében. Most jön az előrejelzés: ebben a posztban nagyon sok fotó lesz.

Mindjárt kezdjük ezzel:
De hogy is kerültem fel olyan magasra?
Kezdjük azzal, hogy megvettem – pontosabban Béla megvette nekem – a harmadik nem tervezett repülőjegyet is, Hanoi – Hong Kong viszonylaton. Ha összeszámolom, három Air Asiás jegyet buktam el ezen az úton, és helyettük kellett vennem – többnyire az indulás előtti napokban-órákban, így méregdrágán – három másikat. Most éppen a Hong Kong Airways járatára.
Reggel ötkor ébresztő – este a szokásommal ellentétben becsomagoltam – Noi Bai taxi tizenöt dollárért a reptérre. Ebben most van kihívás: egy nagy hidat felújítanak a reptérre vezető úton, és nappal több órás dugók alakulnak itt ki. Most nincs nagy forgalom, viszont biciklisből-motorosból most is elég sok van, pedig még ki sem virradt.
A check inn pultnál kitöltetnem velem egy papír, hogy nem kérek kártérítést, ha összetörik a bőröndben feladott rizspálinkám, aztán indulás Hong Kongba. Ott fel sem kell venni a csomagot, sőt be sem kell lépni az országba: kompjegy vásárlás után a kikötőbe visznek a tranzit zónából, és a csomagok is felkerül valahogy a hajóra. Prémium jegyet vettem egetverő hét ezer forintért, ezért egész rendes reggelit adnak, utána kávé, napilapok és még ingyen wifi is van a fedélzeten. Valahogy ezeket a dolgokat kellene megtanulnunk Európában a sokáig lenézett ázsiaiaktól.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Közel egy óra az út, kikötünk Makaóban. Felhőkarcolók, tengeröblökön átívelő hidak fogadnak, kikötéskor épp felszáll egy helikopter egy szálloda tetejéről. Előbb a telefonom lép be az országba, máris kapok három sms-t három különböző kaszinótól, plusz egy értesítést, hogy fél órát ingyen netezhetek a telefonomról. Ez sem rossz gesztus.
 Miközben elkezdem beönteni a képeket, fussunk egy kört az ügyben is, hogy hova érkeztem pontosan. A város Ázsia legrégebbi gyarmata volt (portugál gyarmatosítókkal), de pontosan tíz évvel ezelőtt Kína legfiatalabb, különleges közigazgatási területe lett. Kínában vagyunk, de mégsem: a Népköztársaság a terület átvételekor vállalta, hogy 2049-ig alkalmazza itt az egy ország, két rendszer elvét, maradhatnak a kapitalista viszonyok, a külügyi és katonai kérdések kivételével mindenben autonómiát élveznek.

Amióta visszatértek, elképesztő módon fejlődik, gombamód nőnek ki a felhőkarcolók a földből. A kormány 2002-ben úgy döntött, a világ másik kaszinó-fővárosává emeli a várost, ezért kiadtak hat újabb szerencsejáték üzemeltetésre szóló koncessziót, azóta városnyi játéktermek épültek fel.
Egyre kevesebb a hely, a pekingi központi kormányzat épp a napokban engedélyezte, hogy tizenkét százalékkal növeljék a város területét, újabb mesterséges földdarabokat alakítva ki a tengerben (1989-ben a három nagyobb szigeten fekvő város területe 17.4 négyzetkilométer volt, tíz éve 23.8, most 29.2). 
Decemberben nekifognak a Hong Kong – Zhuhai-Makaó tengeri híd építésének is, melynek hossza harmincnyolc kilométer lesz és 2015-ben adják át! Úgy látszik, itt nem érzik a válságot.
Jelenleg 550 ezren lakják a várost, 2011-re százezerrel többen lesznek, és a húsz éves időszak alatt végrehajtandó területnövekedés után közel egy millióan.     
A kompnál a város leghíresebb szállodájának autóbusza vár. Az ezer szobás Hotel Lisboa 1967-ben nyílt meg, akkor a világ legnagyobb kaszinója volt. Hamar megkérdezem és sokkoló látvány fogad.
 
 
 
 
 
 
 
 
Bár nekem kicsit sok a csicsa (azon túl is, hogy már karácsonyi díszekkel rakták tele a szállodát), azért érdemes felsorolni, hogy mit adnak egy éjszakára kb. húszezer forintért cserébe úgy, hogy egy nappal előtte foglaltam a szobát. Öt csillagos színvonalat, plazmatévét HD adásokkal, ingyenes , internetkapcsolatot, ingyenes telefonhívást a városba, korlátlan minibár használat (a hűtőben sör, rostos italok, ásványvíz, dobozos üdítők), 24 órás kaszinózási lehetőség.  
Nincs idő sokat ücsörögni a szállodában, várnak a Makaó toronynál. Kb. Hatszáz forint a taxi, ott nekem nem kell kifizetni a jegyet, mert a tetőről extrémsport programokat szervező új-zélandi cég vendége vagyok.
 
Felmegyünk a hatvannyolcadik emeltre, egy öltözőben kipakoltatják a zsebeimet, beöltöztetnek alpinisták által használatos hámba, hozzám kötik a fényképezőgépem és máris kint állok egyedül egy teraszos, 233 méter magasan.  Egy biztosítókötél és egy rugalmas valami véd, és el kellene indulni körbejárni a torony külső gallérját egy másfél méteres pallón úgy, hogy két oldalon ott tátong a mélység. Otthon még a padláson is tériszonyom volt, de itt meglepően jól bírom – mondjuk eléggé ösztönző tényező, hogy én vagyok az egyetlen ember kint, az üveg belső oldalán viszont rengeteg ázsiai fényképez bőszen és alig várja, hogy kiröhögjön. Tengerészléptekkel indulok neki, és csak arra koncentrálok, hogy ne citerázzanak a térdeim. Fogom a fejem fölül lelógó kötelet, mert biztonságot ad, és az is megnyugtat kissé, hogy utánam jön az egyik alkalmazott bátorításul. Egészen belejövök, néha elengedem a kötelet, hogy mindkét kezemet használva tudjak fényképezni, amikor azt mondja, forduljak meg és menjek el mellette. Nincs mese, ki kell menni valamelyik szélre, és megint jön a hullám az elgyengülésre. Rátesz még egy lapáttal: a fickó beleül a saját hámjába és kilógatja magát a semmibe. Csinálja utánam, kurjantja, és pózol a vadul fényképező turistáknak. Úgy érzem magam, mint a pánikbeteg Woody Allen, amikor beszorult a liftbe, legszívesebben zöld mezőben ugrándozó kisnyúl szeretnék lenni vagy valami földhözragadt, de nem egy hülye magyar, aki 233 méter magasan, fényképező kínaiak előtt fog becsinálni. Végül elmúlik a remegés, valahogy bevánszorgok a biztonságot jelentő üvegfal mögé, és amikor felajánlják, hogy ki is ugorhatok a toronyból (ez a világ legmagasabb bungy jamping-ja), rekordsebességgel mondok nemet.
Az emlékezetes toronyélmény után bejárom a belváros, mely sok helyen emlékeztet Lisszabonra, máshol meg vadonatúj high-tech nagyváros. Felmegyek a Szent Pál katedrális romjaihoz, mely tulajdonképpen a templom homlokzata úgy, hogy nincs mögötte semmi. Lefele megkóstolom a kutyahúst a húsosoknál – lárvákat és egyéb bogarakat most nem kértem -, és mivel besötétedett, kipróbálom a szerencsémet a kaszinókban. A legnagyobba megyek, a nemrég épült Grand Lisboába (ennek is ugyanaz az tulajdonosa, mint az én szállodámnak és fél Makaónak: a milliárdos Stanley Hónak minden létesítményében szobra van). A város különben ezekből a kaszinókból él, az évente ide látogató közel tízmillió ember ugyanis általában kevesebb pénzzel távozik, mint amennyivel érkezett. Én sem vagyok kivétel: tíz hongkongi dollárral támogattam a szerencsejáték ipart. Ezért közel hetven másodpercet „szórakoztam” az egykori félkarú rabló modern, karok helyett gombokkal üzemelő egyik utódjánál.  

A bejegyzés trackback címe:

https://micsoda-utjaim.blog.hu/api/trackback/id/tr31566996

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.