Reggel időben elindultam a thai nagykövetségre. Én legalábbis azt gondoltam – a konzulátuson ugyanis annyian voltak, mintha ingyen osztanának valamit (tényleg ingyen osztották a vízumot, mert a kormányuk úgy döntött, turista-csalogató célzattal márciusig díjmentesen adnak beutazási engedélyt az oda látogatóknak. Kapok egy cetlit az automatából, a rajta lévő felirat szerint hetvennégyen (!) vannak előttem. Turistavízum ügyben összesen két ablaknál folyik a kiszolgálás, elég reménytelennek tűnik a helyzet. „Please be seated. You will be served shortly.” – olvasom a cetlit (Foglaljon helyet. hamarosan kiszolgáljuk). Anyátok!

Az üvegfal mögött lévő hivatalnokoknak nem sürgős, két kuncsaft között hosszan méláznak maguk elé, néha pedig felállnak és eltűnnek pár percre az ügyféltérből. Olvasnivalót nem hoztam, wifi sincs, nagyon idegesítő a várakozás. Két óra húsz perc múlva kerülök sorra, és hiába könyörgök, ma nem adják ki a vízumot, csak holnap délután.
Délután kószálok egyet a városban. Elzarándokolok a számítógép-buherátorok és ketyere-mániások Mekkájának számító Low Yat Plazaba, ahol sokemeletnyi komputer-alkatrész és elektronikus kütyübolt várja a vevőket. A cuccok azonban nem egetverően olcsók, a legújabb Iphone telefont például százezer forint körüli áron láttam, a LED tévé pedig drágább is volt itt, mint otthon.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A pláza előtt Starbucks kávézó – miközben a kávémat szürcsölgetem, az emberáradatot figyelem és azon gondolkodom, mi olyan furcsa bennük. Egy idő után rájövök: itt nagyságrendekkel több a túlsúlyos ember, mint Ázsia más országaiban. A gömbölyű formákon pontosan mérhető a jólét – még a tinédzserek jó részén is látszik, hogy rájuk férne némi mozgás.
Egyre jobban érik bennem a gondolat, hogy hagyni kellene Hanoit a fenébe, és inkább írni egy novellát Hogyan nem mentem Vietnámba? címmel. Megnézem az Air Asia honlapját, hogy némi átírási díjért cserébe el tudnék-e repülni hamarabb Makaóba, de nem: minden gépük tele van hétfőig. Ugyanez a helyzet Hong Konggal is, már komolyan azt gondolom, le kell telepednem Malájziában… Megnézem a másik vietnámi célállomást, a régi nevét Saigonnak nevezett nagyvárost, és láss csodát, oda lenne hely viszonylag elérhető áron. Gyorsan meg is vennék, de nem lehet – mivel kevesebb, mint huszonnégy óra van a repülés megkezdéséig, már csak hagyományos irodában lehet jegyet venni. Az csak egy van egész Kuala Lumpurban., és éppen most zár. Mondtam, hogy soha nem fogok tudni elmenni innen…
Megnézem a Saigon – Hanoi szakaszt a Vietnam Airlines-en, és épp nem érek el az utolsó járatot. Ez már szinte hagyomány mostanában, nem is problémázok érte, megalszom a városban, de az már kicsit zavar, hogy a másnap reggeli gépre sem tudom megvenni, mert nincs meg a szükséges 48 óra az indulásig… Mindegy, majd ott kiderül, holnap ha tehetem, elindulok.
Az ipari mennyiségű virsli és turórudi ott a szálloda hűtőjében, a csomagomban pedig csoki mikulások és adventi csoki-kalendáriumok lapulnak. Megnézem az Iwiwen, hátha találok itt magyart. Vannak jó sokan, de a legtöbben poénból – a kamaszoknak valamiért az a mániájuk, hogy mindenféle egzotikus helyekre írják be magukat, aztán amikor írsz nekik egy levelet, hogy helló, én is Kuala Lumpurban vagyok, akkor röhögve válaszolnak, hogy ők meg Hajdúhadházán. Rákeresek a huszonöt év feletti magyarokra a városban – ez a korosztály talán valamivel komolyabb, nem ír magáról mindenféle ökörséget az adatlapon -, és találok egy velem nagyjából egyidős férfit, aki itt dolgozik. Ráadásul van három gyereke is (megtalálom a malájziai blogját is, a Vándorbárányokat, tele van érdekes információkkal), ezért küldök neki egy levelet, hogy megjött a Mikulás. Ha időben válaszol, nekiadok mindent a hűtőből :-)
Reggel sorban állás az Air Asia egyetlen irodájában a KL Sentral vasúti pályaudvaron. Harmincnégyen vannak előttem, s bár hat pult is van, csak kettőnél folyik a kiszolgálás. Nagyon lassan, és a sebességen az sem javít sokat, hogy megérkezik a harmadik ügyintéző. Hiába szólok nekik, hogy sürgős dolgom lenne, nagyon ráérősen végzik a dolgukat. Itt másfél órát állok sorba, és utána nagyon sietnem kell a szállodába, mert ha kések, még egy napot ki kell fizetnem.
Sikerül időben odaérni, már csak az útlevelem kell visszaszerezni a thaioktól. Mivel nagyon szoros az időbeosztás, megpróbálom egy órával korábban kikérni az útlevelem, de szóba sem akarnak állni velem. Semmi dolguk nincs, látványosan unatkoznak az üveg mögött, de amikor végre méltóztatik meghallgatni a kérésem, azt mondja: az én bajom, ha elmegy a gép, írassam át a jegyem. Mellettem ott sírdogál egy ázsiai nő, ő is hasonló cipőben jár, de a könnyek sem hatják meg őket. Hogy a nemzetközi helyzet még jobban fokozódjon, kitessékelnek a légkondicionált váróteremből (halaszthatatlan takarítás), így az udvaron kell várakozni 33 fokban. Legalább van árnyék, de így is azonnal átnedvesedik rajtam minden ruha a párás hőségben. Ha lenne egy vállról indítható rakétám, most tudnám mire használni.
Érdekes állatfaj a diplomatáké, tisztelet a kevés kivételnek. Az elmúlt tizenöt évben rengeteget utaztam, jártam vagy hetven országban, így elég sokszor belefutottam magyar vagy külföldi diplomatába, és egy kezemen meg tudom számolni a kellemes emlékeket. Fura szerzetek ők: miközben az élet elég sok területén élveznek mindenféle privilégiumokat, a hozzájuk forduló egyszerű emberek iránt annyi együttérzést és humánumot tanúsítanak (hangsúlyozom, nem mindegyik, de a nagy többség), mint egy hordó savanyú káposzta.      
A megadott idő is elmúlik két perccel, amikor végre kinyitják az ajtót, és az időközben legalább százfősre duzzadt tömeg becsődülhet az ablakhoz. Jó pozíciókat szerzek, hatodik vagyok és az előttem levők hamar végeznek, így van remény a repülőgép elérésére.  Igaz, a reptér hetven (!) kilométerre van az várostól, a gyorsvasút negyven perc, a busz egy és negyed óra alatt ér ki. A taxistól (aki száz ringgitért, vagyis kb. hat ezer forintért vinne ki, miközben a városban egy út 5 ringgitbe kerül) megtudom, hogy gyorsabb ugyan a vasút, de az nem a fapados terminálra megy, és oda átkavarodni újabb félóra, ezért a busz választom. Egy és negyed óra zötykölődés, nyolc ringgit – a gyorsvasút 35-be került volna - és ott vagyok.
A becsekkolásnál veszem észre, hogy az új (második) elektromos vízumom Hanoi-i belépésre jogosít. Ezt szerencsére a nő nem firtatja, én meg majd kidumálom magam Saigonban (hivatalosan ugyan már régen Ho Si Minh város, de a reptér kódja még mindig SGN). Az útlevélvizsgálatnál újabb gond: elhagytam a belépésnél megőrzésre adott cetlit, az úgynevezett „departure card”-ot. Szent esküvel megígérem, hogy következőben nem követek el ilyen aljasságot, így kiengednek, hogy az utolsó pillanatban kiderüljön: a gép bizonytalan ideig késik…
Holnap megkérem a maláj állampolgárságot.

A bejegyzés trackback címe:

https://micsoda-utjaim.blog.hu/api/trackback/id/tr761553785

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.