Szállás az öt csillagos Grand Milenniumban, ők reagáltak leghamarabb a levelemre. Az úgynevezett „aranyháromszögben”, a város közepén lévő üzleti negyedben van (a 452 méter magas Petronas ikertornyok, a „csak” 421 méteres KL Menara torony és a Pavillion nevű óriási bevásárlóközpont alkotják a területet). Kb. száz euróba kerül a szobám, mely a tizennyolcadik, úgynevezett Executiv Club emeleten van és egy kalapnyi ingyenes szolgáltatást tartalmaz: nem kell lifteznem a reggelihez, délután koktélokat és mindféle harapnivalókat adnak (és egész nap van kávé, üdítő és tea), adják a nagysebességű netet a szobához, három ruhadarabot kimosnak-kivasalnak naponta, számtalan könyvet és dévédét kölcsönözhetek.
A reggelinél megkérdezi valaki, honnan jöttem. Válaszomat hallva megkérdi, hallottam, mi történt itt egy magyar fiatalemberrel pár hónapja a szomszéd szállodában? Tagadó válaszomat hallva elmeséli, hogy a négy csillagos hotel szobájában meggyilkolva találták a brit nemzeti légitársaság magyar állampolgárságú utaskísérőjét, egy huszonhat éves férfit. A fiatalember kezei-lábai össze voltak kötözve, és a halottkém szerint megfojtották – akkor találtak rá, amikor a szobalány fura szagokat érzett a „ne zavarjanak” táblás szobában. A rendőrség két hónap múlva elfogta a tettest, egy pakisztáni fiúprostituált személyében – azzal bukott le, hogy haverjainak ajándékozta az áldozata bankkártyáit és elkezdték használni őket.
Reggeli után elmegyek a vietnámi nagykövetségre, ahol hatalmas a sor. Szerencsére a többség vietnámi, nekik külön soruk van, a vízumra váló külföldiek hamar sorra kerülnek. Én hiába jutok az ablakhoz: az elektronikus vízum ügyében nem tudnak eljárni, ha pedig hagyományosat kérek náluk, az egy hétig tart.
A szállodából levelet küldök az ügyintézőnek, perceken belül válaszol. Módosítani nem tudja a kiadott vízumot, de kérhetek újat – természetesen újabb harminc dollárért. Ügyes. Délutánra megjön az új, immár huszonötödikei belépést engedélyező engedély (huszonkilencedikétől egyszerre két érvényes vízumom is lesz…), de jön az újabb akadály: az Air Asiának legközelebb csak négy nap múlva van járata, és akkor is közel háromszor annyiért, mint amennyiért a visszafele szóló jegyet két hete megvásároltam. Megnézem a Vietnam Airlines járatait is: ők teljesen tele vannak, nem tudnak azonnal vinni, de amikor igen, akkor sem olcsón: egy idejekorán megvásárolt Budapest – New York jegy árát kérik el cserébe.
Úgy tűnik, valaki ott fent nagyon nem akarja, hogy Hanoiba utazzak. Azért nem hagyom annyiba, megpróbálom Bangkokon át eljutni – de hogy ne kezdődjön elölről a cirkusz az ottani reptéren, előbb vízumot kell kérnem a Kuala Lumpuri thai követségen. Mire ez a megoldás eszembe jut, már bezárt a konzuli osztály – sebaj, holnap próbálkozom.
Mérgemben úgy döntök, kipróbálom a privilegizált emelet délutáni szolgáltatását, a koktélbárt. Olyan, mint egy svédasztalos uzsonna, ahol koktél kivételével minden van: édesség, sós harapnivaló, még sülthús-rudacskák is (maláj specialitásnak mondják, szaté a neve), és persze sokféle ital: minőségi fehér- és vörösborok, rövid italok, üdítők és narancslé. Mellé sokféle édesség – itt sem fogok lefogyni.
Este szétnézek a városban. A szomszéd bevásárlóközpontban, a Pavillionban kezdem, de azonnalk kiderül, hogy nem fogom halálra vásárolni magamat: Gucci, Prada és egyéb luxusüzletek vannak benne, svájci árakon. Igaz, máshol sem olcsó a ruhanemű, sajnos nem Vietnámban vagyok… Malájzia különben a legfejlettebb ország a térségben (Szingapúr városállamot nem számítva). A helyiek azt mondják, öt évvel járnak Thaiföld előtt, akik újabb öt évvel vannak Indonézia előtt, akik szintén öt évvel előzik meg Vietnámot. Az itteniek pontosan tudják a helyüket a világban, és ennek megfelelőek az árak is: az Espririt boltban például ugyanazokat és ugyanannyiért lehet kapni, mint a nemrégiben megnyílt és dolgozóinak elgázosításáról elhíresült újbudai  plázában.
Elmegyek az 1888 óta működő Central marketbe is, ahol maláj termékeket árulnak. Mivel nem gerjedek a batikra és a festett kelmékre, nem veszek semmit – irány a kínai éjszakai piac, ahol hamis Rolexek, az eredetire megszólalásig hasonlító, de negyed annyiért árul parfümök és hatalmas, hullámzó tömeg vár. Beszerzem a legszükségesebbeket (és kezdem azt gondolni, nem volt a legjobb döntés semmit sem hozni otthonról), aztán irány az ágy.    

A bejegyzés trackback címe:

https://micsoda-utjaim.blog.hu/api/trackback/id/tr751551401

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.