Hanoi jó hely. Legalábbis annak, akinek van pénze. A szállodában, ahol lakunk, van minden a teniszpályától a fitnesstermen át a gyerekjátszótérig. A medence partjánál érdemes megállni egy pillanatra: jól táplált, középkorú amerikaiak ülnek ott, kezükben vietnámi kisgyerekkel. Még egy arab házaspár is felbukkant hasonló felállásban – örökbefogadó szülők, akik innen visznek maguknak gyereket. Az örökbeadási procedúra hosszú, akár egy évig is eltarthat, és ez alatt a leendő szülőknek igazolható módon legalább egy hónapot együtt kell tölteniük a gyerekkel. A szálloda tehát egyfajta randihelyszín a jövendőbeli családtagok között. Kicsit furcsa nekem ez a dolog, de nincs jogom kritizálni, hiszen alighanem mindenki jól jár: a gyerek kikerül az árvaházból és a rá váró szegénységből, a családnak végre lesz gyereke, és az állam is gazdagabb lesz pár száz – pár ezer dollárral. Később tudom meg, hogy ezeknek a gyerekeknek a zöme nem árva, csak lemondtak róluk a szüleik: itt ugyanis egy nőnek kétszer engedélyezett szülnie, a harmadik után már megvonják tőlük a családi pótlékot és retorziók érhetik a munkahelyén is.

Este elindulunk szétnézni az óvárosban, és – mint az várható volt – vásárlás lesz a vége. A Vietnámban, bérmunkában gyártott márkás ruhaneműt külön boltokban árulják, hatodannyiért, mint az európai üzletekben. Made in Vietnamnak hívják ezeket az üzleteket, és tényleg fantasztikus minőségű dolgokat kapni bennük.

Érdemes pár szót szólni a közlekedésről, amely európai szemmel nézve permanens életveszély. Őszinte csodálatom Szenczy Sándornak, a Szeretetszolgálat vezetőjének, aki buddhista bölcshöz méltó nyugalommal vezeti a bérelt kisbuszt a nálunk elképzelhetetlen forgalomban.  Minden irányból jönnek a motorosok (sokszor a szembejövő sávban is), a közlekedési lámpák nem sokakat érdekelnek, a zebrát senki nem tartja tiszteletben. A titok nyitja, hogy nem szabad hirtelen dolgokat csinálni – félpercenként alakul ki balesetveszélyes helyzet, ám az utolsó pillanatban mindig valahogy megoldódik, ha felvesszük a többi közlekedő ritmusát. Egy padlóféktől vagy egy hirtelen kormánymozdulattól viszont dominóként dőlnének a motorosok.

Reggel korán kelünk, hivatalosak vagyunk a Hanoi-i Vietnámi Magyar Baráti Társaság küldötteinek második kongresszusára, ahol a 2009-től 2014-ig terjedő időszak ötéves tervét vitatják meg. A rendezvényterem előtt Petőfi, Ady és József Attila versek vietnámi fordítását tartalmazó könyvet árulnak, és minden résztvevő kap egy karaoke-cédét a hatvanas-hetvenes évek magyar dalaival. Érdekes élmény belépni egy terembe, amely tele van idősödő vietnámiakkal, akik önfeledten, teli torokból énekelik Szécsi Páltól az Egy szál harangvirág című dalt. A pulpitus tele elképesztő mennyiségű virággal, az egykori pártvezér mellszobra valamint a sarló-kalapács és az ötágú csillag elé a projektor vetítővásznát rakták.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagyon örülnek nekünk, el is kezdik a kultúrműsort, ahol helyi és magyar dalokat énekelnek. Igaz, kissé nehezen ismerem fel, hogy magyarul szól a dal, de a „boldog ifjúság nem jön vissza soha már” sornál elkapom a fonalat. Sorra kerül a Micimackó (jó hatvanas férfi énekli, hossza kitartva a hó-zik-zik-zik-et), a Gondolsz-e majd rám?, végezetül pedig vietnámi szájdoronbon játszik egy itt élő magyar, ezzel is bizonyítva a két nép közötti ősi kapcsolatot.

 A beszédek alatt van idő átfutni a Végrehajtó Bizottság húszfős listáját, melynek több mint fele beszél magyarul, főként annak köszönhetően, hogy annak idején nálunk tanultak, és visszatérve fontos politikai és gazdasági pozíciókba kerültek. Ennek köszönhetően fontos emberek jöttek el a kongresszusra: a főváros alpolgármestere, a vietnámi Elektromos Művek vezérigazgató helyettese, a Parlament Tudományos és Technológiai Bizottságának elnöke (ő egyben a Baráti Társaság vezetője is), és a Hanoi Open University rektora (nekik nincs közük a Soros Alapítványhoz). Nem csak a régi rendszer emberei, hiszen itt van az egyik leggazdagabb vietnámi vállalkozó, egy magántulajdonban lévő informatikai cég vezetője is.

Pár szót szánnék az ország helyzetéről is. Saigon a gazdasági főváros, az üzleti élet színtere, Hanoi pedig a politikai központ. Amikor három évvel ezelőtt itt jártam, még alig volt magas épület a városban, most meg tele van már átadott vagy épp még épülő 20-30-40 emeletes irodaházakkal. Hivatalosan szocializmus van, de átvették a kínai modellt: mindent szabad, ami nem sérti a párt érdekeit. Ennek köszönhetően a GDP már alig 35%-át adja az állami szektor, a többit a magánszféra termeli ki. Elbeszélgettem egy nagyvállalkozóval, szerinte „néhány érzékeny terület” kivételében bárhol lehet üzletet indítani – energiaszektorban például még nem, de a médiában már igen. Épült már magyar szalámigyár is ide (többségében helyi tulajdonban van), melynek a teljes termelését felszívja a belső piac.

Ha már a húsnál tartunk, ma láttam egyben sült kutyát egy utcai étkezőhelynél. Először azt hittem, szilveszteri malacot látok, citrommal a szájában, de gyorsan kiderült, hogy se citrom, se malac. Végül a Lonely Planet is ajánlott Little Hanoi étteremben vacsoráztunk az óvárosban mindenféle tengeri herkentyűket.