Megnyílt a Parajdi Sóbánya „kistestvére” Budapesten

 

Ötvenezer kiló húszmillió éves parajdi sót építtetek be a háromszáz négyzetméteres egykori légoltalmi pincébe a Vámház körúton. Maroknyi Székelyföld az anyaország fővárosában, hiszen az ásványkincs mellett szovátai követ és – engedéllyel kivágott - hargitai fenyőt használtak az építkezésen.

A Parajdi Sópince a gyógyulni vágyó asztmásoknak, allergiásoknak és a légúti megbetegedésekben szenvedőknek ad enyhülést, de esténként Székelyföld nagykövetségeként különféle kulturális programoknak, termékkóstolóknak, turisztikai bemutatóknak ad helyet. A közel háromszáz négyzetméteres pincében egy bemutatóbolt is helyett kapott, ahol a különféle fürdő- és gyógysók mellett székelyföldi kézműves termékeket is meg lehet vásárolni.

 

Parajdi Sópince

Vámház körút 11

Telefon: (06-1)3332367

Igazgató: Domokos István

mobil: 06209252363        

 

A nép paradicsoma

Bár sokan óvtak tőle a kilenc esztendővel ezelőtt megjelent írások miatt, nemrég újabb útra vállakoztam a festői Észak-Koreába. Most is a Baptistákkal + Fábry - jó buli volt :-) Alább jöjjön a Nemzetben megjelent cikk, és sokkal több fotó.

 

  Pattanásig feszült a helyzet a két Korea között, miután a délieknek bizonyítékaik vannak arra, hogy az északiak torpedózták meg márciusban a Sárga-tengeren a Csonan nevű korvettet. Phenjan cáfol, és háborúval akarja megtorolni a rágalmakat. Munkatársunk egy humanitárius szervezet önkénteseként kilenc év után újra bejutott a világtól szinte légmentesen elzárt államba, ahol a földkerekség negyedik legnagyobb hadseregének fenntartása messze felülmúlja az ország lehetőségeit.

Egyetlen gép indult a múlt kedden a phenjani nemzetközi repülőtérről, és hasonló nagyságrendű volt az érkező forgalom is: mindössze a helyi légitársaság, az Air Koryo pekingi retúrjárata közlekedett. Akadnak napok, amikor nincs ekkora zsúfoltság, ugyanis egyetlen civil repülő sem bukkan fel a kifutón. Tévedés ne essék, 2010-ben vagyunk, vagyis mégsem: Észak-Koreában az időszámítást is a nagy vezető, Kim Ir Szen elvtárs születési dátumához igazították, ezért most kilencvenkilencet írnak.
Öt nappal korábban érkeztünk négyen: Szenczy Sándor, a Magyar Baptista Szeretetszolgálat vezetője, Szilágyi Béla nemzetközi igazgató, Fábry Sándor és jómagam. Utóbbi kettő a ballaszt a delegációban: papír szerint mindketten tanárok vagyunk, és a szervezet szponzorai. Azért jöttünk, hogy lássuk, hogyan hasznosították az adományainkat. Újságíró különben nem kaphat beutazási vízumot ebbe az országba, de turista is csak ritkán, szervezett út keretében. Ha amerikai, japán vagy dél-koreai állampolgár, akkor még úgy sem.

A reptéren unatkozó úttörő ácsorog, hatalmas csokor virággal a kezében. Nem minket vár, idős koreaiak érkeznek Japánból, akiket még a második világháborús megszállás idején raboltak el. (A felkelő nap országában több százezres koreai közösség él, de nem nagyon vágynak a visszatelepülésre, leginkább csak látogatóba érkeznek.) A csoport vezetője még a repülőgépen kiosztotta azokat a Kim Ir Szent ábrázoló kitűzőket, amelyek errefelé minden ember – legyen az felnőtt vagy gyerek – kötelező kiegészítői, így a Japánból „hazatérő” koreaiaktól is elvárják a viselését. Én ugyan korábbi utam alkalmával is próbáltam ilyet szerezni, de hiába, idegen nem kaphat belőle.
Simán és gyorsan lezajlik a beléptetés, a bőröndöt nem nyitják ki, de mindannyiunktól elveszik a mobiltelefont. Hiába próbálnám elrejteni, a fémkereső kaput nem lehet becsapni, de nem is volna értelme becsempészni, mert az itteni hálózatra (most újra engedélyezték, tehát működik, de csak a kiválasztottak birtokolhatnak készüléket) nem tudna csatlakozni. Aprólékosan átnézik a ketyeréimet, a laptop, a kis kamera és a fényképezőgép bevitelét engedélyezik, de ha lenne nálam műholdas helymeghatározó (GPS), azt elvennék.

A kijáratnál négyen várnak, és ők mindvégig, az út teljes időtartama alatt velünk lesznek. Egyszerű képlet: minden külföldire egy helyi kísérő. Ez nincs ingyen, sok száz euróba kerül az „idegenvezetés” és az autó, amellyel járunk. Ezt a költséget nem lehet megúszni, hiszen nincs taxi, a reptérről el sem jutnánk a szállásunkra. Pénzt váltani sem sikerül az öt nap alatt, így – akárcsak az előző út során – most sem egészíthetem ki érmekollekciómat észak-koreai vonnal.
Mindjárt érkezésünk első fél órájában hatalmas megtiszteltetés ér bennünket: megkoszorúzhatjuk az ország örökös elnökének hatalmas bronzszobrát (amely a világ legmagasabb embert ábrázoló alkotása). Véletlenül elfelejtettünk virágot hozni, de ez sem gond: az autó csomagtartójából váratlanul előkerül egy hatalmas csokor a „koreai és a magyar nép örökös és megbonthatatlan barátsága” felirattal, így felsorakozhatunk az ünnepi aktushoz. Halk zene szól a hatalmas téren, a lépcsőket épp úttörők seprik (ők kiemelkedő iskolai teljesítményük miatt nyerték el a megtisztelő lehetőséget). Amikor fényképezni kezdek, egyik kísérőnk (egymás között tartótisztnek hívtuk őket) figyelmeztet: csak egész alakos képet készíthetek a Nagy Vezérről.
Ügyelnünk kell a gesztusainkra, a vendéglátók nem szeretik a tiszteletlenséget. A baptistáknak már van gyakorlatuk ebben, és Fábry is hamar ráérez az itteni módira: faarccal előadott semmitmondó körmondatokkal adja a lovat a házigazdák alá (például mindenáron el kell kerülni a látszatot, hogy az imperializmus szekerét toljuk, és ügyelni kell a progreszszió köntösébe bújt diverzánsokra!), így nekem meglehetősen gyakran kell cipőfűzőt igazgatnom, hogy ne kerüljek kellemetlen helyzetbe.
Hetekkel előre, aprólékosan egyeztetett programunk van, és ettől nem lehet eltérni. A szeretetszolgálat a diplomatanegyedben bérel lakást, ebben szállunk meg. Az őr az udvarunkról még kienged, hogy elmehessünk a valutáért áruló élelmiszerboltba és vendéglőbe, de a lakótömb határán álló fegyveres őr már nem engedne továbbkóborolni bennünket. De nemcsak kifelé, befelé sincs átjárás: helyi ember csak különleges engedély birtokában léphet be arra a területre, ahol külföldiek is előfordulnak.
Legutóbb kilenc éve jártam itt, télen. A kizöldült természet jót tett a betonrengetegnek, most nem tűnik kopottnak és sivárnak minden. A korábbi látogatáshoz képest jóval több a jármű is az utakon, de azért dugóktól egyelőre nem kell tartaniuk; az útkereszteződésben álló rendőrnők agilis forgalomirányítása autó híján elég vicces látvány. Hamar megtudjuk, hogy immár lehet magántulajdonban is autó, de az öt nap alatt mindössze két sárga rendszámot (ezzel különböztetik meg az államiaktól) sikerült felfedeznünk. A fejlődés más területen is látszik, például az ütött-kopott szovjet IL–62-est vadonatúj orosz repülőgépre, TU–204-esre cserélték, és a munkával megbízott egyiptomi cég szépen halad az annak idején a világ legmagasabb szállodájának megálmodott betonmonstrum, a háromszáz méter magas, 1989 óta befejezetlenül álló Rjugjong Hotel építésével is, trendi acél- és üvegköpenyt aggat a hatalmas betonfelületre.

A valutáért árusító boltban most is van magyar jelenlét (korábban rossz minőségű magyar borral töltötték fel az üres polcokat), ám a negyvenkét eurós Pick szalámi borsos árnak tűnik. Amikor az árcédulát nézzük, épp kikapcsolják a villanyt, így tárgytalan lesz az eladó tiltakozása, aki azért hagyta ott a kasszát, hogy erélyesen lebeszéljen a szalámi lefényképezéséről.
Estére sikerül beüzemelni a tévét, az adás hazafias indulóval kezdődik. Utána híradó, de az első fél órában csak felolvas egy bemondónő vetített háttér előtt. Néha belelkesül, és úgy hangsúlyoz, mint Galla Miklós a L’art pour L’art Társulat indulásakor. Később valódi vizuális orgia következik: állóképeket mutatnak a szeretett vezető, Kim Dzsongil kínai látogatásáról. A kétórás híradó után néhány nyugtató melódia következik, majd egy szigorú szemű bemondó erélyesen jó éjszakát kíván, elköszönése után pedig az áramszolgáltatás is szünetel. Második nap elutazunk az Illatos hegységbe, hogy megtekintsük a Nagy Vezérnek és fiának, az országot jelenleg is vezető Kim Dzsongilnek felhalmozott ajándékokat.


Százötven kilométert autózunk, a földeken rengeteg embert látunk. Péntek van, ilyenkor a szellemi foglalkozásúaknak (irodistáknak, értelmiségieknek) is fizikai munkát kell végezniük. Jelenlétüket piros brigádzászlók jelzik, és akinek már nem jut hely a földeken, az a vasúti talpfákon guggol, hogy a töltés kövei közül kézzel kiszedje a gyomot.
Az Ajándékok Háza négytonnás kapujának hatalmas rézkilincsét csak fehér cérnakesztyűvel szabad megfogni. Odabent elveszik a fényképezőgépet, így a nagy vezetőnek száznyolcvanhárom országból küldött kétszázhuszonötezer-százharmincöt ajándékából semmit sem lehet lefényképezni. A hegy gyomrába hetvenezer négyzetméter alapterületű labirintust vájtak. Idegenvezetőnk határozottan cáfolta, hogy a hegy gyomrában lennénk, szerinte csak azért nincsenek ablakok a termeken, hogy az ajándékokat – zömükben porcelán- és fémtárgyak – konzerválják. Itt érdekes módon mindig van villany, működnek a mozgásérzékelős mozgólépcsők, és a hatalmas belmagasságú termeket plafonig márványozták. Van itt minden a CNN-től kapott üveggolyótól a Sztálin által 1945-ben küldött páncélvonatig. Magyar ajándékot is szép számban találni, a Fővárosi Állat- és Növénykert igazgatója például küldött hetvenkilencben egy gólyát, 1984. szeptember harmadikán pedig „egy magyar író és felesége” fejezte ki őszinte megbecsülését egy hamutállal. A legbizarrabb terem azonban egy kínai ajándéké: itt magát a nagy vezetőt láthatjuk viaszba öntve, a háttérben épp felkel a nap, csicseregnek a madarak, és kósza szellő borzolja a nép nagyszerű fiának fürtjeit. Itt nekünk is illik meghajolnunk. Utánunk egy nőszövetségnek tűnő brigád érkezik, a menyasszonyi ruha és hálóing keresztezéséből született ünnepi öltözéket viselő látogatók előírásszerűen tíz másodpercig meghajtják a derekukat. Van egy másik épület is a Kim Dzsongilnek küldött ajándékokkal, de ez egyelőre jóval szerényebb méretű, alig ötven terem van benne. A két komplexumot évente százezernél is többen látogatják, és az idegenvezetőnk állandóan arról érdeklődött, hogy összehasonlítható-e ez a nagyszerű gyűjtemény a párizsi Louvre-éval.
Észak-Koreában számtalan olyan ártatlannak tűnő kérdést tehet fel az avatatlan, amelyre nem lehet választ kapni. Ilyen például az is, hol lakik a Kedves Vezető. A legkonkrétabb válasz az volt, hogy a fővárosban. Négy nap kitartó érdeklődés után sikerült egy állomás erejéig lelátogatni a metróba, és bemehettünk (fényképezőgép nélkül) öt percre egy piacra is. Jöttünkre azonnal elpakolták a borotvált, kibelezett kutyát, és az árukínálatot nézve jelenleg nincs éhezés az országban, legalábbis annak, akinek van pénze vásárolni. Kísérőink elmondták, hogy most napi hatvan deka rizs jár az embereknek, de ezt a menynyiséget nem mindig tudják biztosítani.
Apropó, pénz: a közelmúltban bevezetett pénzügyi reform miatt érzékelhető feszültség és idegesség uralkodik az országban. Tavaly novemberben ugyanis beváltották a vont száz az egyhez arányban (magyarán levágtak két nullát), de az intézkedés után az ígéretek ellenére áruhiány lépett fel, és a helyzet csak azután javult, ahogy a portéka visszadrágult az eredeti árra. A pénz azonban az új maradt, így mindenki elveszítette pénze értékének kilencvenkilenc százalékát. Nyugati sajtóelemzők szerint az akció célja az volt, hogy csírájában felszámolják a magánkereskedést. Az intézkedés azonban akkora felháborodást váltott ki, hogy a kommunista pártnak lépnie kellett. Mit lépett? Bűnbakká kiáltotta ki, majd ki is végeztette a reform két levezénylőjét, köztük a Munkapárt pénzügyi és tervezési osztályának vezetőjét.

A külföldiekkel általában kötelező módon megnézetik Kim Ir Szen szülőházát is, a fővárossal már gyakorlatilag összenőtt faluban, Mankiongdéban. Szombat van, a felnőttek társadalmi munkában, ingyen dolgoznak (többnyire a mezőn), a vörös úttörőnyakkendőt és fehér inget viselő gyerekeket szervezetten, buszokkal hozzák a kegyhelyre. Nem látszanak alultápláltnak – fegyelmezetten meghajolnak a viskó előtt, és leteszik a virágjaikat a tornácra. Annyian vannak, hogy mozdulni is alig tudunk. Megkérdezem az egyik kísérőt, hogy máskor is ennyien vannak-e, mire azt válaszolja: dehogy, áprilisban, a nagy vezető születésnapjának havában sokkal többen! Kim Ir Szen különben csodálatos képességekkel bírt, tizenkét évesen például négyszáz kilométert gyalogolva jött haza Kínából, hogy felszabadítsa az országot, tizenhárom évesen pedig megalakította a koreai kommunista pártot.
Csak az utolsó előtti napon foglalkozhatunk azzal, amiért jöttünk: elmegyünk vidékre, a fővárostól hetven kilométerre lévő Sarivonba, a magyar orvosok által alapított megyei kórházba. A koreai háború alatt felhúzott épület már nincs meg, de a koreai és a magyar nép örök testvéri barátságát ma is kétnyelvű feliratos emlékmű őrzi. A kórházban is látszik a fejlődés: az ötvenes években idehozott magyar gyártású röntgent ugyan még használják, de a műtőt – amelyben legutóbbi látogatásunk idején kézben tartott elemlámpával, életlen szikével és érzéstelenítés nélkül műtöttek – teljes egészében kicsempézték, és modern lámpával világítanak. Itt van villany, nem úgy, mint a kórtermekben, ahol víz sincs, de most legalább nem sörösüvegből folyik a betegekbe az infúzió, hanem rendes, erre a célra gyártott palackból.
Mikor megkérdezzük, mire volna szükségük, szinte mindent felsorolnak, ami egy kórház működéséhez kell. A baptisták most szívgyógyszert, antibiotikumot és tébécé elleni medicinákat hoztak, de nemrég érkezett meg az országba egy kétmillió dollár értékű gyógyszerszállítmányuk. Ez a debreceni Teva Gyógyszergyár adományaként akkora segítséget jelentett az országnak, hogy a külügyminiszter-helyettes utolsó esti hivatalos vacsoránkon többször is megköszönte. Itt tudtuk meg azt is, hogy a Magyar Baptista Szeretetszolgálat az egyetlen külföldi nem kormányzati szervezet, amely állandó saját irodát tarthat fenn Észak-Koreában. Jártunk egy árvaházban is, itt sem tűntek a gyerekek alultápláltnak, viszont a legkisebbek a földön, pokrócon vagy vékony matracon feküdtek a bútortalan szobákban.

Sarivonba különben kétszer két sávos autópályán mentünk. A fővárosból kifelé az első ötven kilométeren megelőztünk egy tartálykocsit, a szembejövő sávban pedig láttunk egy buszt és két teherautót. Ezután enyhült a járműforgalom, gyalogost és kerékpárost viszont sokat láttunk. A leglehetetlenebb helyeken is sepregetnek vagy kézzel gyomlálják a két irányt elválasztó sávot. Amikor megkérdeztük, hogy kik ők, és mit csinálnak, a kísérőink elmondták, hogy az öntudatos polgárokat nagyon zavarja, ha szemetes és gyomos az autópálya, ezért akár hatvan-hetven kilométert is elbicikliznek, hogy megtisztogassák a kérdéses szakaszt. Nagyon sok füvet szedő embert is megfigyeltünk, de nem étkezési céllal, hanem gyógyteának gyűjtötték a növényeket, legalábbis a kísérőink ezt állították. A földeken néha látni régi traktort – működőt alig –, de többnyire marhával szántanak, és láttunk olyat is, hogy két ember kötéllel húzta a kezdetleges faekét.


Az állandó kíséret és a pénztelen, kiszolgáltatott helyzet kísérletezővé teszi az embert, ezért egy óvatlan pillanatban megkértem az egyik „idegenvezetőnket”, aki különben külügyminisztériumi dolgozó, mutasson nekem egy koreai bankjegyet. Miután előhúzott egy ötvenvonost, azonnal meg akartam venni tőle a gyűjteményem számára. Rezzenéstelen arccal mondta, hogy nem lehet, mivel mindössze ennyi pénz van nála, és ez kell neki hazafelé a buszjegyre. A sikertelen akció után megkérdezték, hallottam-e a legutóbbi nagyszerű észak-koreai békejavaslatról, majd tagadó válaszomra elmondták: a világ nagy hírügynökségei Amerika kezében vannak, így nem csoda, hogy minden fontos dolgot elhallgatnak. A kilőtt dél-koreai hajóról nem esett szó, de a téma gyakran felmerült más kontextusban: az északi emberek felháborodva értesültek arról, hogy a déliek a konfliktus hatására nem ingyen, hanem piaci áron adnák át Phenjannak az észak-koreai labdarúgó-válogatott mérkőzéseinek közvetítését a dél-afrikai világbajnokságról. Az itteniek nem értik, miért keverik déli testvéreik a sportot a politikával. Sajnáljuk az esetet, de a torpedót nem mi lőttük ki, hangoztatják mindenfelé. A meccset különben nem élőben adnák, hanem újravágva – a nézőket nem terhelik a lelátó látványával, kizárólag a játéktérre koncentrálnak.

Hazafelé indulva még megcsodálunk egy sok száz diákból álló csoportot, amely az őszi Arirang ünnepségre készül, és parányi négyzet lesz a hatalmas élőképben. Fotózni őket sem szabad, mert elmaradna az őszi meglepetés. A diákhad irányítását egy speciális, hangszórókkal felszerelt kisbuszból vezénylik, a pihenőidőben pedig mozgalmi dalokat sugároznak ugyanonnan, a környéken lakók őszinte örömére. Láttunk mozgatható lelkesítő pannókat is; ezeket egyszerűen áthúzzák a másik kerületbe, ha az itteni lakók kellőképpen megértették az üzenetet.
Budapestre kitérővel érkezünk, előtte meglátogatjuk a sanghaji világkiállítást. Megnézzük Észak-Korea standját is, a teremben hatalmas felirat foglalja össze az ország lényegét. Paradise for People, vagyis a nép paradicsoma. Hát, mit mondjak, épp onnan jöttünk, és ott nem úgy tűnt.

Magyar népzenétől és felállva tapsoló közönségtől volt hangos a múlt vasárnap a legelegánsabb uruguayi színház: a dél-amerikai magyarok tartották tizedik fesztiváljukat. A fináléban kilenc együttes százhatvan táncosa ropta népviseletben a színpadon – nehéz elképzelni olyan anyaországi várost, ahol ki lehetne állítani ennyi hagyományőrző fiatalt. A másod- és harmadgenerációs magyarok zöme már nem beszéli ősei nyelvét, de a gyökereket nem akarják elengedni.

Kopottas, húszas évekbeli ruhákban jönnek kis csoportokban fáradt arcú emberek,
mindeniknél hatalmas batyu. A nők többnyire csecsemőt szorítanak magukhoz,
szoknyájukba még két-három gyermek kapaszkodikriadtan. Ahogy beérnek
a színpad közepére fejük fölé uruguayi, brazil, argentin és venezuelai lobogó
ereszkedik. Nem vagyok érzelgős típus, de bepárásodika tekintetem. Rajtam kívül még vagy kétezer embernek kapar a torka, talán még azoknak is, akik csak kíváncsiságból és nem a személyes érintettség okán jöttek el az előadásra Montevideo legreprezentatívabb színházába, a Teatro Solisba.
Zsúfolásig tele a nézőtér, még az ötszintes páholysor tetején, a kakasülőn sincs szabad hely. A közönség soraiban sok olyan ember található, aki hasonló körülmények között, csecsemőként érkezett ide egy jobb élet reményében, mások pedig a szülők, nagyszülők elbeszéléseiből ismerik a történetet. A X. dél-amerikai magyar néptáncfesztivál gálaestjén vagyunk (az elsőt negyven esztendővel ezelőtt rendezték), a színpadon kilenc együttes százhatvan
magyar néptáncosa váltja egymást. Tizenkétezer kilométerre vagyunk Budapesttől.
 
Az Uruguayi Magyar Otthon udvarán, a bejárategyik járólapján felirat: „Az UMO alapköve magyar földet takar.” Az emeleti irodában másolat függ az ország
himnuszának kottájáról, mellette a szerzõ, Francisco José Debali portréja. Igen, ő is magyar, 1791-ben született Erdélyben Debály néven, és ő szerzete a szomszédos Paraguay nemzeti himnuszát is. Az ideirányuló legnagyobb kivándorlási hullám különben a két világháború között volt, a húszas–harmincas években, akkor az uruguayi magyar közösség ötezer tagot számlált.
 
– Örömmel fogadtak itt minket, a magyarokat ma is rendes embereknek és jó szakembereknek tartják – meséli Gaál László, aki nyolcvanhat esztendősen is az
itteni magyar közösség egyik oszlopos tagja. Nyolcévesen jött ki édesanyjával, követve az öt évvel korábban kivándorolt családfőt. A magyar házat 1940-ben kezdték
építeni (addig béreltek egy ingatlant), egyetlen év alatt húzták fel a közösség tagjainak adományaiból és állami kölcsönből, hogy aztán a következő Szent István ünnepén át is adják.
Laci bácsi ma is akcentus nélkül beszéli anyanyelvét.
„Az a hobbim, hogy magyarnak maradjak”, mondja, és sokat tett azért a helyi közösség vezetőjeként a hatvanas években, hogy ezt a „hobbit” mások is magukénak
vallják.
Elõször hatvankilencben látogatott haza, és budapesti tartózkodása idején ismerte meg a táncházmozgalmat.
– A feleségemmel sokat gondolkodtunk azon, milyen eszközzel tudjuk megtartani a fiatalokat. Az ötvenes években megszűnt nálunk a cserkészmozgalom, mert kevés volt az utánpótlás, és nem találtunk alkalmas vezetőt sem. Fontos volt valamivel idekötni a gyerekeket, mert tudtuk, hogy ha nem vetjük el a magot, akkor nem lesz mit aratni, hamar kiszárad itt a nemzetünk fája. Otthon azt javasolták, tanítsunk táncot a
gyerekeknek, és adtak tippet is: az akkor még működő magyar nagykövetségen dolgozik egy olyan diplomata, aki korábban magas szinten űzte a néptáncot Magyarországon. Hazajöttem, megkerestem Fritz Miklóst, aki örült a javaslatnak, és hamarosan megkezdődött az oktatás.
Az 1971-ben megalakult Tündérkert együttesnek ma három csoportja is van: egészen kis gyerekek, kamaszok és felnőttek. Összesen vagy hetvenen táncolnak itt, a zömük harmad-negyedgenerációs magyar, és már nem beszéli ősei nyelvét. A dalokat viszont teli tüdőből énekelik, még akkor is, ha néha bajlódnak a ragokkal, igekötőkkel. Torokszorító érzés látni az egymás között spanyolul beszélő gyermekeket, akik egyszer
csak tökéletes magyarsággal rázendítenek az A csitári hegyek alatt című dalra. A gombóc csak akkor oldódik mosolygássá, amikor odáig jutnak a nótával,hogy „letörtem a kezedet, mivel ölelsz engemet”.
Külön leleményességet igényel a gyönyörű népviseletek beszerzése. Általában egy darabot rendelnek meg belőlük Magyarországról, amelyet aztán teljesen szétszednek, beszerzik a megfelelõ alapanyagokat, és annyi példányban „klónozzák” a ruhát, ahányan az együttesben táncolnak. A csizma az egyedüli, amit nem tudnak itt elkészíteni, abból minden párat otthonról hoznak.
A taktika bevált: sikerült az otthon közelébe vonzani és ott megtartani az embereket. Sőt a tánc idevonzott olyan embereket is, akiknek korábban nem volt közük a magyarsághoz. A Tündérkert életében akadt olyan időszak, amikor a legügyesebb táncosok a helyiek köréből kerültek ki, sőt még vezetőnek is „bennszülött”, magyar gyökerekkel nem rendelkező tagot választottak.
A magyar házban ma is pezsgő társasági élet zajlik. Rendszeresen szerveznek disznótoros vacsorát, vagy a legnépszerûbb helyi ételt, az assadónak nevezett szénen
sütött bordát fogyasztják. Van tekepályájuk és erős csapatuk (legutóbb 2004-ben nyertek országos bajnoki címet), asztaliteniszezőik is voltak már sportáguk
legjobbjai. Hetente félórás magyar nyelvű műsoruk van az egyik rádióban, a tánccsoport rendszeresen turnézik vidéken, és gyakran eljut a szomszédos országokba,
így Argentínába, Brazíliába is. Anyaországból érkezettként elképesztő látni azt a vitalitást, amellyel a megmaradásra törekednek. Magukra vannak utalva,
hiszen nincs utánpótlásuk: legutóbb ötvenhat után jöttek ide magyarok, akkor sem sokan.
Érdemes bemutatni néhány mondatban az országot is, amely majd kétszer akkora, mint Magyarország, de alig több mint hárommillióan lakják. A lakosság fele a fővárosban, Montevideóban él. Uruguay fő bevételi forrása a marha- és birkatenyésztésből származik, de egyre számottevőbb összeget hoz a turizmus is: a főváros kikötőjében tavaly százötven óriás luxushajó állt meg, hogy legalább egy napra sokezernyi turista özönölje el az óvárost. Az utóbbi időben jelentős fejlődésnek indult a város, vadonatúj épületbe költözött a parlament, és decemberben adták át új, ultramodern repülőterét.
Még jobban összekovácsolta a helyi magyarságot a nagy feladat, vagyis a jubileumi fesztivál megszervezése. Mivel Latin-Amerika magyarjai vetésforgóban rendezik
meg az eseményt, ritkán kerül sor egy-egy közösségre. Legutóbb kilencvenkettőben szervezhették meg itt a rendezvényt, és akkor két telt házas előadásra is futotta a színházban. Most százhatvan vendéget vártak, akiknek szállást, étkezést, különféle programokat kellett biztosítani, ezért mindenki betette a közösbe, amit tudott. A kereskedő edényeket adott, a horgász a szövetség tengerparti étkezdéjét bérelte ki, és
háromszáz adag gulyáslevest főzött egy hatalmas kondérban, továbbá majdnem minden család befogadott néhány vendéget három éjszakára.
Hazulról, az anyaországból a százhalombattai Forrás Néptáncegyüttes és a tárnoki Bara Zenekar érkezett. Ez utóbbiak jegyét a helyi önkormányzat, az együttes öt pár táncosának és az oktatóknak a költségét pedig az Oktatási és Kulturális Minisztérium utolsó utáni pillanatban érkezett támogatása biztosította, de a táncosok – köztük gimnazisták – is befizettek fejenként száznegyvenezer forintot. A fesztivál után mindenki még egy hétig maradt egy cserkésztáborban, hogy a délamerikaifiatalok végre élőzenére, képzett oktatóktól és táncosoktól leshessék el és gyakorolják be a figurákat.
Brazíliából három csoport jött: Sao Paulóból a Pántlika és a Zrínyi, Jaraguá do Sulból pedig a Dunántúl. A venezuelai magyarokat a Gyöngyösbokréta, az argentínaiakat
pedig a Regös képviselte.
Az elsõ, ismerkedõ esten az UMO udvarán egyszer csak rázendített a Bara Zenekar. Elõször a battaiak kezdtek énekelni, aztán lassan megszűnt a spanyol és a portugál szó, és mindenki csatlakozott a dalolókhoz. Nem sokáig bírták ülve, hamar táncra perdült a tömeg.
A Forrás egyik legtapasztaltabb táncosához, Orosz Mátyáshoz odament egy gyönyörűuruguayi kislány, és azt mondta tört magyarsággal: bár nem illendõ,
hogy lány kér fel táncolni fiút, de örülne, ha együtt járhatnák.
A battai legény alaposan megforgatta a lányt a mezőségi dallamokra, aki átszellemülten pörgött a zenére, majd a végén azt mondta: élete egyik legnagyobb
élménye volt az a pár perc, hiszen most táncolt először élőzenére és először „igazi magyarral”, aki ráadásul még nála is jobban tud táncolni.
Valódi szenzációnak számított itt az élőzene, hiszen eddig még a fesztiválok gálaestjein is magnóról szólt a talpalávaló. A zenekar tagjait rendesen „kihasználták”,
mind a kilenc fellépő együttes repertoárját be kellett tanulniuk, ezért végigpróbálták velük a napot, hogy aztán az esti műsor első pillanatától az utolsóig zenéljenek.
A táncosok nagyon hálásak voltak: minden együttes először a zenekar elõtt hajolt meg a neki jogosan felcsattanó taps hallatán.
Korábban azt gondoltam, a latin-amerikai magyar táncegyüttesek legföljebb középiskolai évzárón megszokott színvonalon fognak előadni, de kellemesen
csalódtam: a brazíliai Pántlika legényeseinél vagy a venezuelaiak üveges táncánál első pillantásra nehéz volt eldönteni, hogy most a Forrás gyakorlott táncosai vagy az amatőrök vannak-e a színpadon. Amikor elmondtam nekik „csalódásomat”, nagyot nevettek, és büszkén mesélték, hogy tavaly nyáron Budapesten, a határon túli magyarok fesztiválján „letáncolták” a színpadról a Kárpát-medencei magyar együtteseket.
Egyedül azt sajnálták, hogy nem volt közönségük az anyaországban. (Lassan húsz éve foglalkozom hivatásszerűen a határon túli magyarok ügyeivel, de a Miniszterelnöki
Hivatal által szervezett eme fesztiválról én sem hallottam.)
A fesztiválon és a rendezvényt követõ egyhetes szimpóziumon az egymás közti beszélgetések voltak a legjobbak. Megismertem például a venezuelai Gyöngyösbokréta
egyik táncosát, „Karcsit” – a perui fiú úgy került a Caracasi Magyar Ház vonzáskörébe, hogy lakóhelyéhez a magyar óvoda volt a legközelebb, ezért oda adták be a szülei. A gyereknek megtetszett a népzene, és ottragadt a táncosok között. A venezuelai magyar közösség ösztöndíjával azóta már egy évet tanult egy szegedi gimnáziumban, jól beszéli a nyelvet, és ahogy õ fogalmazott, „lett egy magyar élete” is.
Egy este odaült mellém egy argentínai lány, és megkérdezte: „Ti, otthoniak miért vagytok mindig olyan szomorúak? Az ország gyönyörű, tavaly jártam ott először,
van mit ennetek, miért nem örültök az életnek?”
Nem tudtam válaszolni neki, de utána egész éjszaka azon gondolkoztam, ki kellene hozni azt a depressziós anyaországot ide, Montevideóba, hogy ezektől a magyarul már alig vagy egyáltalán nem beszélő, de gyökereikre roppant büszke fiataloktól tanuljon egy kis életkedvet.
A helyi nemzeti színház, a gyönyörûen felújított Teatro Solis már novemberben eladta a találkozóra szóló összes jegyet, pedig nem volt olcsó. Háromszáz pezóért, körülbelül háromezer forintért árulták darabját. Az impozáns helyhez magas színvonalú szolgáltatás járt: profi világítás, tökéletes hangosítás tette zavartalanná az estet. A színpadon is történtek felejthetetlen pillanatok: a „magyar átok” miatt kettévált Sao Pauló-i táncegyüttesek, a Pántlika és a Zrínyi táncosai harminc esztendő után újra együtt adtak elő egy közös koreográfiát. A gyerekek egy kalotaszegi tánccal kijavították, amit a szüleik elrontottak, hiszen a brazil nagyvárosban három évtized óta apáról fiúra szállt, hogy ki megy a Pántlikába, és kinek muszáj a Zrínyiben táncolnia.
Azt, hogy a nagy latin-amerikai kiáramlás nem múlt el nyomtalanul az életünkből, a Zrínyi együttes lányai által gyönyörűen elénekelt felvidéki népdal is bizonyítja:
„Elment a szeretőm Dél-Amerikába,
írt nekemlevelet, hogy menjek utána.
Nem megyek utána Dél-Amerikába,
találok szeretőt Imreg falujába.”
 

Számtalan levelet, sms-t, iwiw-üzenetet és egyebet kaptam, hogy bizonyára éppen Haitiben vagyok.

Hát nem, és ettől egy cseppet sem vagyok boldog, ugyanakkor így is olyan élményekben volt részem, melyeket kár lett volna kihagyni.

A fölrengést követő hajnalon – amikor a baptisták már szervezték az oda induló csapatot – egy hetekkel előtte leszervezett útra kellett indulnom Brazília érintésével Uruguayba. Túl sokat buktam volna, ha lemondom, és ezzel nem csak pénzre, hanem ígéretre és presztízsre gondolok.

Ennyit előzetesnek – inkább nézzük, hogy kerülnek a székelyek Montevideóba. Előbb egy fotó, a következő bejegyzésben pedig már írás is. 

Néha fura dolgokat produkál az élet: múlt héten még Dél-Ázsiában bóklásztam kellemes melegben, most meg Elena Ceausescuval beszélgetek egy kis bukaresti színház öltözőjében, ahol talán a diktatúra idején festettek utoljára.

Vegyük szépen sorjában a dolgokat. Nem tudok úgy megérkezni Bukarest nemzetközi repülőterére, hogy ne jusson eszembe a testvérem története, mely nagyon jellemző arra az abszurd világra, amelyben éltünk. Bátyám katonaságának második felét büntetőszázadban töltötte (életében egyszer akart Bulgáriába menni seftelni, de a határon lebukott az esernyőbe rejtett pénzzel), ezért az Otopeni repülőter új kifutópályájának építéséhez került munkáskatonának. Az volt a feladatuk, hogy minél rövidebb idő alatt leürítsék a sódert szállító vagonokat. Műszakonként másfél vagon jutott egy katonára, akinek egyetlen lapát volt az összes fegyvere. Pár hét után annyira megkérgesedett a tenyere, hogy a cigaretta-csikket gond nélkül el tudta nyomni rajta… Minimális élelmiszer kaptak, ha otthonról nem ment volna kéthetente csomag, nem bírta volna ki a megpróbáltatásokat. A történetben azonban nem ez a csattanó, volt ugyanis egy lehetőség arra, hogy megússzák a kemény munkát. Romániában akkoriban az arannyal vetekedett a bors: sehol nem lehetett kapni. A parancsnok kitalálta, hogy minden odaállít pár katonát a reptéri kukákhoz, arra a helyre, ahova a repülőgépeken felszolgált ételmaradékot kidobják. A katonáknak igazi harci feladattal kellett megbirkózniuk: a kóbor kutyákat elriasztva egyenként kibányászni a szemétből azokat a – bontatlan - kis tasak borsokat, melyeket a felszolgált menü mellé adnak, és ezeket összeönteni egy zacskóba. Kétnaponta egy kilónyi bors gyűlt így össze (ezzel a tiszt hegyeket tudott megmozgatni a román adminisztrációban), és a katonák azért szerették ezt a feladatot, mert nem kellett porban-sárban lapátolni, és megehették a szemétből kitúrt kistasakos dzsemet és majonézt. Mindezek után talán érthető, hogy nekem nehéz ott érzelem-mentesen landolni.
Bukarest elképesztőt változott az elmúlt húsz évben.
Húsz-harminc emeletes irodaházak épültek, modern szállodák, a belváros tele van méregdrága luxusüzletekkel. Egy átlagos szállodai szoba nyolcvan euró egy éjszakára, egy kóla a vendéglő bárjában nyolcszáz forint. Kettős érzése van az embernek: egyszerre van jelen az új és a lepattant régi.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Nem várost nézni jöttünk, az Odeon Színházban van dolgunk a fotós kollégával. A berlini Politikai Gyilkosságok Nemzetközi Intézetének szervezésében, svájci és német szakemberekkel és román színészekkel rekonstruálták és színpadra állították a Ceausescu házaspár ítéletét és kivégzését.
Elena Ceausescut a színfalak mögött láttam meg a főpróba előtt, egy lépcsőn jött le a kopott művészváróban. Valahonnan nagyon mélyről előjött sok minden, amiről azt hittem, hogy régen elfeledtem: félelem, gyűlölettel vegyes tisztelet, egy legenda iránti kíváncsiság, gyerekkor a pionírmúlttal.
Ceausescunak nem a látványa volt a sokkoló, hanem a hangja, ahogy a főpróbán megszólalt: ugyanaz az erős, rekedtes, jellegzetes hang. Nagyon felkavart az előadás, de egyelőre erről nem írok többet – maradjunk annyiban, hogy a diktátort az Odeon színház művésze, Constantin Cojocaru játssza zseniálisan, és nem kevésbé nagyszerű az Elenát alakító Victoria Cocias sem. Az Ultimele ore ale lui Ceausescu (Ceausescu utolsó órái) című előadást összesen csak kétszer adják elő Bukarestben.
(a két Ceausescu-s fotóért köszönet Pörneczi Bálintnak)
 

Makaóból komppal mentem át Hong Kongba. Egy óra az út, negyedóránként mennek a TurboJet-nek nevezett kéttörzsű katamaránok. Cégen belül vagyok: a régi és új Lisboa szállodáknak és kaszinóknak ugyanaz a Stanley Ho a tulajdonosa, mint ennek a hajózási vállalatnak, nem hiába mondtam hát, hogy övé a fél Makaó.

Negyedóránként indulnak a kompok, de én speciálisat választok, a prémium szolgáltatást. Ez egy nap háromszor van, és kb. másfélszer annyiba kerül, mint a „fapados” verzió. Az üzletembereknek találták ki, na meg a nagyon gazdagoknak, akik még ezen belül is extrát, privát kabint bérelhetnek, természetesen még több pénzért. Én a középkategóriát választom, és azért utazom ezzel a hajóval, mert kínosnak találnám, ha a legolcsóbb jeggyel megérkezve ülnék át a parton a Rolls-Royce Phantomba. A hajón valóban jó a kiszolgálás: mindenféle üzleti lap van a fedélzeten, meleg ételt adnak, presszókávét és van drótnélküli internet is!
Hong Kong már az öbölből is egy gazdag nagyváros látványát hozza: felhőkarcoló felhőkarcoló hátán. A parton gond nélkül megy a beléptetés (akárcsak Makaóba, ide sem kell vízum, de ha Kína más, szárazföldi területeire utaznánk, akkor kellene), a csomagot is hamar hozzák. Indulok kifelé, amikor az egyik kanyar után régi vágású, ám roppant elegáns szállodaportásnak öltözött fickó vár, a nevemet tartalmazó táblával a kezében. Még arra is ügyeltek, hogy legyen - és jó helyen – ékezet. Szó nélkül elveszi a kezemből a csomagot és indulunk az autóhoz. Ott másik ember vár (később kiderül, ő a sofőr, a másik csak a vendéget gyűjti be), bepakolják a csomagom és indulunk.
A százmillió forintba kerülő, Peninsula-zöld Phatom (ezt a színt kifejezetten a hotel kérésére keverte ki a gyár és csak nekik adnak el ilyen színű luxusautót) impozáns látvány. Az utas ajtaja elölről nyílik, a beszállás könnyű – akkor a tér hátul, hogy nyugodtan ki tudom nyújtani teljesen a lábam. A hat literes motor hangját alig hallani, zajtalanul suhan a limuzin. Elindulunk, a sofőr megnyom egy gombot, erre középen, a kéztámlából kigurult egy hűtőpult, benne két ásványvízzel – természetesen a legdrágább francia márkából. Elkezdem felfedezni a területem, de nem megy a sofőr segítsége nélkül.
Ő mondja meg, hogy tudom kibontani az anyósülés támlájába rejtett LCD monitort, és hol találom az elképesztően szóló hifi vezérlőegységét. Klasszikus cédék közül választhatok és a BBC világrádió komolyzenei programjai foghatók, lakodalmas rockot hiába is keresnék. A monitor alatt zsebben bőrmappa, természetesen azt is kinyitom. Welcome to Peninsula, Mr. Lukács!, találom egy lapon, mellett pedig friss aznapi újságok.
Sajnos túl hamar megérkezünk a szálloda elé, ahol egyszerre hárman is rám ugranak. A csomagommal természetesen nem kell foglalkoznom, hogy a bejelentkezéssel sem, egyenesen a szobámhoz vezetnek. Legalább tíz percig tart, amíg megmutatják, mit hol találok a hatalmas lakásban, diszkréten elkérik az útlevelem és a hitelkártyámat, majd mindenki ideadja a névjegyét, hogy szükség esetén elérjem őket. Kijelölt ember foglalkozik velem a recepción, a szobának külön szobalánya van, a szálloda PR osztályának munkatársa pedig vár ebédre a tizenkét éttermük egyikébe.
Alig várom, hogy kimenjenek a szobából, hogy egyedül tudjam felfedezni-megcsodálni az öbölre néző, tizennyolcadik emeleti lakosztályom mind az öt helyiségét. A nappali hatalmas, az íróasztalon vagy tíz féle dolog: napilapok, jegyzettömb, a fürdőrészleg különféle kezeléseire szóló voucherek, sajtócsomag a nevemre megcímezve, egyebek. A fiókokat is felleltározom, van bennük faxgép, képeslap-hegyek a szállodáról, és minden más, amire egy üzletembernek szüksége lehet.
A teázóasztalon gőzölgő jázmintea, gyümölcstál (legalább hatféle különlegesség, köztük hatalmas mangók), üdvözlőfalatnak ötféle csokoládé-különlegesség (később kiderült, csilis és borsos is volt közöttük). A gyönyörű intarziás szekrény hatalmas, 42 inches plazmatévét rejt, mellette házimozi rendszer, dvd-lejátszó és audio-hifi berendezés. A legjobban a beépített kártyaolvasó és dugaszerdő tetszik: azonnal megnézhetem a fényképezőgépem memóriakártyáján lévő képeket, vagy csatlakoztathatom a tévéhez a laptopot, kamerát vagy bármi mást. Később veszem észre, hogy egy hajszálra ugyanilyen szett van a hálószobámban is. Van kandallóutánzatom, vannak méregdrága kínai vázáim tele virággal, festmény minden szabad felületen. A hálószoba is fantasztikus – a biztonság kedvéért ebben is van dolgozóasztal és teázó sarok is, az üvegfalú sarokba pedig beállítottak egy háromlábú távcsövet, hogy az öblöt és a másik parton lévő felhőkarcolókat még jobban meg tudjam figyelni. Hatalmas az ágy, és a mellette lévő panelről minden (még a függönyök és a tévé-rádió is) vezérelhető. Nagyon tetszik a telefon, melynek monitorján állandóan ott a kinti hőmérséklet is más hasznos információk mellett.
Mindkét helyen elképesztően felszerelt minibár vár: saját márkás csokoládé, minőségi borok, sok csillagos röviditalok, féltucatnyi féle gyümölcslé és egy külön szekrényképen gyönyörűen csomagolt harapnivaló, például különféle magok üvegekbe csomagolva. És friss jég, amit naponta többször kicseréltek.      
A hálószoba után van egy másik szoba a csomagoknak és öltönyöknek (itt a széf is), de a legjobban a kerevet alá beszerelt kis ablak tetszik: ha ide beteszem a cipőt és megnyomom a gombot, gondos kezek azonnal elviszik a cipőt (kívülről is be tudnak nyúlni) és perceken belül visszahozzák kitisztítva. A fürdőszoba hatalmas, a sarokban pezsgőfürdő tévével és lélegzetelállító kilátással az öbölre. Két teljesen felszerelt mosakodó-hely van hatalmas velencei tűkörrel, hogy reggel ne kelljen egymásra várni a házaspárnak. Van külön zuhanyzó annak, aki nem szereti a jacuzzit,a vécét pedig csak hosszan keresés után találom meg az egyik ajtó mögött. Ismerik a vendéget: telefon, hamutartó és gyufa van bekészítve, az újságot viszont elfeledték :-)
A nappali és éjszakai kilátás külön képeket érdekel. Külön szerencsém volt azzal, hogy napok elkezdődik itt a Dél-Ázsiai Játékok, és most tartották a fény- és lézershow főpróbáját. 
Persze nem hallgatom el a legfontosabb kérdést: a szállás egy éjszakára hetven ezer forintba kerül. Ez speciális újságírói tarifa, és az már a vezetőség nagylelkűségén múlt, hogy a legolcsóbb szoba helyett ezt az impozáns lakosztályt kaptam. 
Most, hogy megismertük a lakosztályt, ideje kicsit beszélni a szálloda múltjáról is. A hongkongi Kadoorie család tagjai alapították 1928-ban, a város első komoly szállodájaként. Stratégiai fontosságú helyen épült, hiszen tőle nem messze kötöttek ki az óceánjáró hajók és a szálloda előtt volt a Transz-Szibériai vasútvonal egyik végállomása is. A nyitáskor hangosan megfogalmazott cél az volt, ez legyen a legjobb szálláshely Szueztől keletre. Sikerült nekik, a Peninsul név hamar a gazdagság, a kényelem és az elegancia szinonimája lett és azóta többször is a világ legjobb szállodájának választották. Sikerült legendássá nemesülniük, ezért logikus lépés volt a terjeszkedés. Most már láncként működnek (zászlóshajóként és központként természetesen az első funkcionál), Amerikában és Ázsiában vannak házaik – Európában az első 2012-ben fog megnyílni Párizsban.
A szálloda mellett a vendégek fuvarozására szolgáló gépkocsi flotta is nagyon híres: csupa Rolls-Royceból áll. 2006-ban lecserélték az addig használt Silver Spurs-okat a legújabb Phatomokra. Egyszerre tizennégyet rendeltek (természetesen Peninsula-greenben), és ez volt luxusautógyár történetében a legnagyobb megrendelés! A tizennégy új autó mellett még üzemel egy hetvenöt esztendős veterán Rolls is.
Amikor a város új repteret kapott, megnyílt a lehetőség arra, hogy bővüljenek, addig ugyanis a Kowlon szigetén szigorú magassági korlátok voltak előírva az alacsonyan érkező repülőgépek miatt. 1994-ben épült a házra egy stílusban hozzáillő harmincemeletes torony, tetején egy helikopter-leszállópályával – a városban ez az egyetlen szálloda, amelynek saját helikoptere van. Aki így érkezik, az tíz perc alatt a szobájába ér a repülőtérről.
Egy óra van, ebédre vagyok hivatalos a Spring Moon kínai étterembe. Wynvy Lung-gal, a PR osztály egyik munkatársával evés közben arról beszélgetünk, mennyire ártott a válság az 1928 óta üzemelő szállodának. Azt mondja, éltek már meg nehéz időket – példának a tíz évvel ezelőtti SARS- fertőzést említi, amely ebből a városból indult és hosszú időre megbénította a turizmust -, és azután is beindult az élet. Most a legjobban türelemre van szükség, nem kell kapkodni, mondja, ezért a hotel vezetése úgy döntött, egyetlen embert sem bocsátanak el a kilencszázból (minden szobára három dolgozó jut!). Ezzel mi is jelezzük az elkötelezettségünket a dolgozóink iránt, meséli, és ez valóban fontos itt: van olyan alkalmazott, aki ötvenkét óta dolgozik a hotelben!
Kedd délután van, az étterem mégis tele. Ők nem hajtanak a Michelin-csillagokra, az a fontos, hogy a vendég jól érezze magát. A gyerekeknek akkora karácsonyi sarkot rendeztek be, mint egy fél teniszpálya, és a fenyőfán kívül minden ehető dologból készült. Itt minden arról szól, hogy a vendég otthon érezze magát, mondja Wynvy, ezért hagyományos kulcsot kap a vendég – igaz, a zárban egy chipolvasó olvass le a vasdarabba rejtett adatokat. 
Este még kipróbálom a jacuzzit a fantasztikus kilátással, reggel egy gyors kávé-narancslé, és indul velem a hotelzöld Rolls a reptérre. Bajban vagyok, mert fapadossal utazom Bangkokba, és kicsit cikinek érzem, ezért csak a járatszámot adom meg a sofőrnek. FD, FD, ízlelgeti a betűket (ez az Air Asia kódjele), majd telefonálni kezd – alighanem én vagyok a szálloda első vendége, akit a fapados járathoz hoztak ki. A terminál előtt kicsit lassítunk, és azonnal megértem, miért: a fogadó ember lóhalálában jött át a „rendes” légitársaságoktól, hogy ajtót nyitson nekem és kivegye a csomagtartóból a bőröndjeimet. Rezzenéstelen arccal nézik, amint eltűnök az üvegajtó mögött – szerintem azóta is azon csodálkoznak, ki lehetett ez a bogaras milliomos.

Először egy bocsánatkérés, aztán egy előrejelzés: elnézést, hogy kimaradt a tegnapi frissítés, de túl fáradt voltam a blogíráshoz. Amint lehet, bepótolom, megírva azt, mit csináltak három hónapig a Baptista Szeretetszolgálat munkatársai Bac Giang megyében. Most jön az előrejelzés: ebben a posztban nagyon sok fotó lesz.

Mindjárt kezdjük ezzel:
De hogy is kerültem fel olyan magasra?
Kezdjük azzal, hogy megvettem – pontosabban Béla megvette nekem – a harmadik nem tervezett repülőjegyet is, Hanoi – Hong Kong viszonylaton. Ha összeszámolom, három Air Asiás jegyet buktam el ezen az úton, és helyettük kellett vennem – többnyire az indulás előtti napokban-órákban, így méregdrágán – három másikat. Most éppen a Hong Kong Airways járatára.
Reggel ötkor ébresztő – este a szokásommal ellentétben becsomagoltam – Noi Bai taxi tizenöt dollárért a reptérre. Ebben most van kihívás: egy nagy hidat felújítanak a reptérre vezető úton, és nappal több órás dugók alakulnak itt ki. Most nincs nagy forgalom, viszont biciklisből-motorosból most is elég sok van, pedig még ki sem virradt.
A check inn pultnál kitöltetnem velem egy papír, hogy nem kérek kártérítést, ha összetörik a bőröndben feladott rizspálinkám, aztán indulás Hong Kongba. Ott fel sem kell venni a csomagot, sőt be sem kell lépni az országba: kompjegy vásárlás után a kikötőbe visznek a tranzit zónából, és a csomagok is felkerül valahogy a hajóra. Prémium jegyet vettem egetverő hét ezer forintért, ezért egész rendes reggelit adnak, utána kávé, napilapok és még ingyen wifi is van a fedélzeten. Valahogy ezeket a dolgokat kellene megtanulnunk Európában a sokáig lenézett ázsiaiaktól.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Közel egy óra az út, kikötünk Makaóban. Felhőkarcolók, tengeröblökön átívelő hidak fogadnak, kikötéskor épp felszáll egy helikopter egy szálloda tetejéről. Előbb a telefonom lép be az országba, máris kapok három sms-t három különböző kaszinótól, plusz egy értesítést, hogy fél órát ingyen netezhetek a telefonomról. Ez sem rossz gesztus.
 Miközben elkezdem beönteni a képeket, fussunk egy kört az ügyben is, hogy hova érkeztem pontosan. A város Ázsia legrégebbi gyarmata volt (portugál gyarmatosítókkal), de pontosan tíz évvel ezelőtt Kína legfiatalabb, különleges közigazgatási területe lett. Kínában vagyunk, de mégsem: a Népköztársaság a terület átvételekor vállalta, hogy 2049-ig alkalmazza itt az egy ország, két rendszer elvét, maradhatnak a kapitalista viszonyok, a külügyi és katonai kérdések kivételével mindenben autonómiát élveznek.

Amióta visszatértek, elképesztő módon fejlődik, gombamód nőnek ki a felhőkarcolók a földből. A kormány 2002-ben úgy döntött, a világ másik kaszinó-fővárosává emeli a várost, ezért kiadtak hat újabb szerencsejáték üzemeltetésre szóló koncessziót, azóta városnyi játéktermek épültek fel.
Egyre kevesebb a hely, a pekingi központi kormányzat épp a napokban engedélyezte, hogy tizenkét százalékkal növeljék a város területét, újabb mesterséges földdarabokat alakítva ki a tengerben (1989-ben a három nagyobb szigeten fekvő város területe 17.4 négyzetkilométer volt, tíz éve 23.8, most 29.2). 
Decemberben nekifognak a Hong Kong – Zhuhai-Makaó tengeri híd építésének is, melynek hossza harmincnyolc kilométer lesz és 2015-ben adják át! Úgy látszik, itt nem érzik a válságot.
Jelenleg 550 ezren lakják a várost, 2011-re százezerrel többen lesznek, és a húsz éves időszak alatt végrehajtandó területnövekedés után közel egy millióan.     
A kompnál a város leghíresebb szállodájának autóbusza vár. Az ezer szobás Hotel Lisboa 1967-ben nyílt meg, akkor a világ legnagyobb kaszinója volt. Hamar megkérdezem és sokkoló látvány fogad.
 
 
 
 
 
 
 
 
Bár nekem kicsit sok a csicsa (azon túl is, hogy már karácsonyi díszekkel rakták tele a szállodát), azért érdemes felsorolni, hogy mit adnak egy éjszakára kb. húszezer forintért cserébe úgy, hogy egy nappal előtte foglaltam a szobát. Öt csillagos színvonalat, plazmatévét HD adásokkal, ingyenes , internetkapcsolatot, ingyenes telefonhívást a városba, korlátlan minibár használat (a hűtőben sör, rostos italok, ásványvíz, dobozos üdítők), 24 órás kaszinózási lehetőség.  
Nincs idő sokat ücsörögni a szállodában, várnak a Makaó toronynál. Kb. Hatszáz forint a taxi, ott nekem nem kell kifizetni a jegyet, mert a tetőről extrémsport programokat szervező új-zélandi cég vendége vagyok.
 
Felmegyünk a hatvannyolcadik emeltre, egy öltözőben kipakoltatják a zsebeimet, beöltöztetnek alpinisták által használatos hámba, hozzám kötik a fényképezőgépem és máris kint állok egyedül egy teraszos, 233 méter magasan.  Egy biztosítókötél és egy rugalmas valami véd, és el kellene indulni körbejárni a torony külső gallérját egy másfél méteres pallón úgy, hogy két oldalon ott tátong a mélység. Otthon még a padláson is tériszonyom volt, de itt meglepően jól bírom – mondjuk eléggé ösztönző tényező, hogy én vagyok az egyetlen ember kint, az üveg belső oldalán viszont rengeteg ázsiai fényképez bőszen és alig várja, hogy kiröhögjön. Tengerészléptekkel indulok neki, és csak arra koncentrálok, hogy ne citerázzanak a térdeim. Fogom a fejem fölül lelógó kötelet, mert biztonságot ad, és az is megnyugtat kissé, hogy utánam jön az egyik alkalmazott bátorításul. Egészen belejövök, néha elengedem a kötelet, hogy mindkét kezemet használva tudjak fényképezni, amikor azt mondja, forduljak meg és menjek el mellette. Nincs mese, ki kell menni valamelyik szélre, és megint jön a hullám az elgyengülésre. Rátesz még egy lapáttal: a fickó beleül a saját hámjába és kilógatja magát a semmibe. Csinálja utánam, kurjantja, és pózol a vadul fényképező turistáknak. Úgy érzem magam, mint a pánikbeteg Woody Allen, amikor beszorult a liftbe, legszívesebben zöld mezőben ugrándozó kisnyúl szeretnék lenni vagy valami földhözragadt, de nem egy hülye magyar, aki 233 méter magasan, fényképező kínaiak előtt fog becsinálni. Végül elmúlik a remegés, valahogy bevánszorgok a biztonságot jelentő üvegfal mögé, és amikor felajánlják, hogy ki is ugorhatok a toronyból (ez a világ legmagasabb bungy jamping-ja), rekordsebességgel mondok nemet.
Az emlékezetes toronyélmény után bejárom a belváros, mely sok helyen emlékeztet Lisszabonra, máshol meg vadonatúj high-tech nagyváros. Felmegyek a Szent Pál katedrális romjaihoz, mely tulajdonképpen a templom homlokzata úgy, hogy nincs mögötte semmi. Lefele megkóstolom a kutyahúst a húsosoknál – lárvákat és egyéb bogarakat most nem kértem -, és mivel besötétedett, kipróbálom a szerencsémet a kaszinókban. A legnagyobba megyek, a nemrég épült Grand Lisboába (ennek is ugyanaz az tulajdonosa, mint az én szállodámnak és fél Makaónak: a milliárdos Stanley Hónak minden létesítményében szobra van). A város különben ezekből a kaszinókból él, az évente ide látogató közel tízmillió ember ugyanis általában kevesebb pénzzel távozik, mint amennyivel érkezett. Én sem vagyok kivétel: tíz hongkongi dollárral támogattam a szerencsejáték ipart. Ezért közel hetven másodpercet „szórakoztam” az egykori félkarú rabló modern, karok helyett gombokkal üzemelő egyik utódjánál.  

Van egy tó a főváros közepén, Hoan Kiem a neve. Partja ma is kedvelt találkozóhelye a fiataloknak. Most már motorral jönnek, régen biciklivel vagy gyalog. A helyiek aztán mondják, a háború után, a nagy éhségek idején az volt a szokás, hogy alkonyatkor érkeztek a párok, ketten ülve a biciklin úgy, hogy a fiú tekert. A parton aztán történt, ami történt, és hazafele a lány pedálozott, mert a fiúk már nem bírták a kettős terhelést J

A helyi tolmács, Attila mondta el ezt a történetet a kisbuszban. Ő különben vietnámi – az ország nagyon szegény középső részéről származik -, csak a nagy magyar költő, József Attila tiszteletére vette fel ezt a nevet. Amikor megkérdeztük, melyik a kedvenc verse tőle, habozás nélkül rávágta: a Talpra, magyar!
Vidékre mentünk egy olyan helyre, amely már nem vidék: pár hónapja megváltoztatták ugyanis a közigazgatási határokat, hogy a város tudjon terjeszkedni. Másfél millióval lett nagyobb a lakosság száma ezzel a döntéssel, most már négy és fél millióan élnek itt (az országban összesen, egy három évvel ezelőtti népszámlálás szerint összesen nyolcvanhat millióan). Quoc Oai járásba igyekeztünk, az út mellett folyamatosan építkezéseket láttunk: vagy széle autóút készült, vagy valamilyen ipari-kereskedelmi terület.  Phu Cat faluban fogyatékos gyerekek számára épül egy ház, ennek udvarát-játszóterét finanszírozta a magyar állam hét ezer euróval. Itt ez nagy pénz: a szomszéd házat havi hét dollárért (!) lehetne kibérelni a fővárosban élő tulajdonostól – igaz, a ház nem nagy és ezzel a tulaj megoldaná az őrzését is.
A központi idegrendszeri sérüléssel küszködő gyermekek nevelésével és rehabilitációjával Há asszony, a Hope Center vezetője foglalkozik – vele már találkoztam három éve Hanoi egyik lakótelepén, az általa működtetett három intézet egyikében. Akkor is az történt, amiért most is itt vannak a Baptisták: a mozgássérült gyerekekkel foglalkozó konduktorokat tanították a világhírű Pető-módszer alapján kifejlesztett konduktív pedagógiája.  Most úgy tűnik, ki tudja hozni a tiszta levegőre a beteg gyerekeket: pár hét, és a gyönyörű telken épült ház is elkészül.
Vietnámban nagyon sok a sérült gyerek, jelenleg több mint egymillió kétszázezerről tud a statisztika. Több oka is van ennek: az alultápláltság, a korai és a kis súllyal való születés (ez is a rossz szociális viszonyokra vezethető vissza). Falun az is előfordul, hogy nem megfelelő technikával szülnek, sokat késik az első lélegzetvétel, így az újszülött agya megfelelő mennyiségű vér nélkül marad a kritikus pillanatokban. És nem szabad elfeledkezni a háború utóhatásairól: az amerikaiak által használt narancsgáz, az agent orange hatása ma is maradandó károkat okoz a megszülető gyerekek szervezetében.
A Baptista Szeretetszolgálat munkatársai által három éve idehozott FLAME módszernek akkora lett a sikere, hogy vissza kellett jönniük. Egy olasz szervezettel közösen, a szocialista országban már húsz éve jelen lévő Gruppo di Volontariato Civile GVC-vel közösen elnyerték az Európai Unió egymillió eurós támogatását, hogy Bac Giang megyében tizenhét intézet nyolcvanegy munkatársát kiképezzék. Erről azonban később írok, hétfőn ugyanis néhányat meglátogatunk közülük.
A Hope Center udvarának és játszóterének avatására eljött a vietnámi magyar nagykövet, Vizi László is. Ő a szabályt erősítő kivétel a diplomaták között – emberi módon el lehet beszélgetni vele. Mostanában volt dolga elég: tavaly itt járt Sólyom László köztársasági elnök, pár hete a vietnámi miniszterelnök látogatott Budapestre. Akkor született megállapodás egy hatvanmillió eurós segélyhitelről, melyet Magyarország ad ennek az országnak arra, hogy Can Tho városban egy ötszáz ágyas onkológiai kórházat felépítsenek.
Megérkezik a helyi tévé is, elkezdődik az ünnepség. A hivatalos beszédekkel a gyerekek nem nagyon törődnek, inkább birtokba veszik a játszóteret. Igazuk van, nekik épült.  
Agent orange
A narancsgáz igazi karrierjét a vietnami háborúban, 1962-1971 között kezdődött. valójában egy gyom- és lombirtó - az amerikai katonaság arra használta, hogy repülőgépekről lepermetezze a vietkongoknak menedéket adó sűrű dzsungelt. A fák így lehullatták a felső lombkoronájukat, láthatóvá téve az alattuk húzódó ösvényeket és azok forgalmát. Az amerikai légierő több millió liter agent orange-ot szórt a vietnami dzsungelre - az ott élő lakosság szervezetében még mindig igen nagy arányban található meg a szer mérgező dioxinja, a TCDD. Az áldozatok számát a különböző egészségügyi szervezetek 4 millió főre becsülik, közülük sok a rendellenességgel született gyermek.

micsodautjaim 2009.11.28. 16:22

Ötéves terv

 

Hanoi jó hely. Legalábbis annak, akinek van pénze. A szállodában, ahol lakunk, van minden a teniszpályától a fitnesstermen át a gyerekjátszótérig. A medence partjánál érdemes megállni egy pillanatra: jól táplált, középkorú amerikaiak ülnek ott, kezükben vietnámi kisgyerekkel. Még egy arab házaspár is felbukkant hasonló felállásban – örökbefogadó szülők, akik innen visznek maguknak gyereket. Az örökbeadási procedúra hosszú, akár egy évig is eltarthat, és ez alatt a leendő szülőknek igazolható módon legalább egy hónapot együtt kell tölteniük a gyerekkel. A szálloda tehát egyfajta randihelyszín a jövendőbeli családtagok között. Kicsit furcsa nekem ez a dolog, de nincs jogom kritizálni, hiszen alighanem mindenki jól jár: a gyerek kikerül az árvaházból és a rá váró szegénységből, a családnak végre lesz gyereke, és az állam is gazdagabb lesz pár száz – pár ezer dollárral. Később tudom meg, hogy ezeknek a gyerekeknek a zöme nem árva, csak lemondtak róluk a szüleik: itt ugyanis egy nőnek kétszer engedélyezett szülnie, a harmadik után már megvonják tőlük a családi pótlékot és retorziók érhetik a munkahelyén is.
Este elindulunk szétnézni az óvárosban, és – mint az várható volt – vásárlás lesz a vége. A Vietnámban, bérmunkában gyártott márkás ruhaneműt külön boltokban árulják, hatodannyiért, mint az európai üzletekben. Made in Vietnamnak hívják ezeket az üzleteket, és tényleg fantasztikus minőségű dolgokat kapni bennük.
Érdemes pár szót szólni a közlekedésről, amely európai szemmel nézve permanens életveszély. Őszinte csodálatom Szenczy Sándornak, a Szeretetszolgálat vezetőjének, aki buddhista bölcshöz méltó nyugalommal vezeti a bérelt kisbuszt a nálunk elképzelhetetlen forgalomban.  Minden irányból jönnek a motorosok (sokszor a szembejövő sávban is), a közlekedési lámpák nem sokakat érdekelnek, a zebrát senki nem tartja tiszteletben. A titok nyitja, hogy nem szabad hirtelen dolgokat csinálni – félpercenként alakul ki balesetveszélyes helyzet, ám az utolsó pillanatban mindig valahogy megoldódik, ha felvesszük a többi közlekedő ritmusát. Egy padlóféktől vagy egy hirtelen kormánymozdulattól viszont dominóként dőlnének a motorosok.
Reggel korán kelünk, hivatalosak vagyunk a Hanoi-i Vietnámi Magyar Baráti Társaság küldötteinek második kongresszusára, ahol a 2009-től 2014-ig terjedő időszak ötéves tervét vitatják meg. A rendezvényterem előtt Petőfi, Ady és József Attila versek vietnámi fordítását tartalmazó könyvet árulnak, és minden résztvevő kap egy karaoke-cédét a hatvanas-hetvenes évek magyar dalaival. Érdekes élmény belépni egy terembe, amely tele van idősödő vietnámiakkal, akik önfeledten, teli torokból énekelik Szécsi Páltól az Egy szál harangvirág című dalt. A pulpitus tele elképesztő mennyiségű virággal, az egykori pártvezér mellszobra valamint a sarló-kalapács és az ötágú csillag elé a projektor vetítővásznát rakták.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Nagyon örülnek nekünk, el is kezdik a kultúrműsort, ahol helyi és magyar dalokat énekelnek. Igaz, kissé nehezen ismerem fel, hogy magyarul szól a dal, de a „boldog ifjúság nem jön vissza soha már” sornál elkapom a fonalat. Sorra kerül a Micimackó (jó hatvanas férfi énekli, hossza kitartva a hó-zik-zik-zik-et), a Gondolsz-e majd rám?, végezetül pedig vietnámi szájdoronbon játszik egy itt élő magyar, ezzel is bizonyítva a két nép közötti ősi kapcsolatot.
 A beszédek alatt van idő átfutni a Végrehajtó Bizottság húszfős listáját, melynek több mint fele beszél magyarul, főként annak köszönhetően, hogy annak idején nálunk tanultak, és visszatérve fontos politikai és gazdasági pozíciókba kerültek. Ennek köszönhetően fontos emberek jöttek el a kongresszusra: a főváros alpolgármestere, a vietnámi Elektromos Művek vezérigazgató helyettese, a Parlament Tudományos és Technológiai Bizottságának elnöke (ő egyben a Baráti Társaság vezetője is), és a Hanoi Open University rektora (nekik nincs közük a Soros Alapítványhoz). Nem csak a régi rendszer emberei, hiszen itt van az egyik leggazdagabb vietnámi vállalkozó, egy magántulajdonban lévő informatikai cég vezetője is.
Pár szót szánnék az ország helyzetéről is. Saigon a gazdasági főváros, az üzleti élet színtere, Hanoi pedig a politikai központ. Amikor három évvel ezelőtt itt jártam, még alig volt magas épület a városban, most meg tele van már átadott vagy épp még épülő 20-30-40 emeletes irodaházakkal. Hivatalosan szocializmus van, de átvették a kínai modellt: mindent szabad, ami nem sérti a párt érdekeit. Ennek köszönhetően a GDP már alig 35%-át adja az állami szektor, a többit a magánszféra termeli ki. Elbeszélgettem egy nagyvállalkozóval, szerinte „néhány érzékeny terület” kivételében bárhol lehet üzletet indítani – energiaszektorban például még nem, de a médiában már igen. Épült már magyar szalámigyár is ide (többségében helyi tulajdonban van), melynek a teljes termelését felszívja a belső piac.
Ha már a húsnál tartunk, ma láttam egyben sült kutyát egy utcai étkezőhelynél. Először azt hittem, szilveszteri malacot látok, citrommal a szájában, de gyorsan kiderült, hogy se citrom, se malac. Végül a Lonely Planet is ajánlott Little Hanoi étteremben vacsoráztunk az óvárosban mindenféle tengeri herkentyűket.

Három órás késés lett a dologból (legalább tudtam venni maláj hűtőmágnest a barátaim egyre gyarapodó gyűjteményéhez), de az Air Asia javára legyen mondva, hogy még meleg gyorséttermi szendvicset és egy palack vizet adott a várakozóknak. A Saigonban induló gép kb. kilencvenöt százalékos telítettségű, szerencsére mellettem épp maradt üres hely. Éhes vagyok, választok a meleg ételeikből: nyolcszázötven forintért nagyon finom rizses csirkehúst (Bukhara briyani) és forró zöldteát adtak. Azért nem semmi ennyi pénzért ezt tizenegy kilométer magasan felszolgálni…

Megérkezem Saigonba és kicsit aggódom, mi lesz a vízumommal. A katona az útlevélvizsgálatnál visszaparancsol, még a tranzit területén kell egy ablakhoz mennem. Nem vagyok egyedül, mindenki újabb űrlapot kap kitöltésre. Hogy ez more jó, nem tudom: az elektronikus vízumkérelemkor már minden létező kérdést feltettek… Bizonyos rubrikákat kénytelen vagyok üresen hagyni (hol fogom lakni, mikor indulok haza, stb.), ez újabb ok az idegeskedésre.
Befogadják az űrlapokat és azt mondják, várjunk türelmesen. A velünk egy géppel érkező, de beragasztott vízummal rendelkezők szerintem rég a taxiban ülnek és még mindig nincs haladás: az üvegablak mögötti teremben ülnek vagy öten, de senki sem csinál semmit. Szocializmus van, és ez nem csak az egyenruhán látszik – itt a hatóság az úr. Egy aranykeretes szemüveget viselő tiszt újságot olvas odabent, ujjaival követi a hasábokat. A többiek látványosan unatkoznak, amikor valaki előbukkan egy útlevéllel. Egy angol nőé, akinek nincs – vagy nem jó dátumra szól az elektronikus vízuma. Azonnal ki akarják pakolni az országból, erre sírni kezd. Megenyhülnek, tranzit hotelbe kell mennie, éjszakánként százötven dollárért és a szállodát nem hagyhatja el addig, amíg a fővárosból nem adnak engedélyt a helyszíni vízumkiadásra.  Ez jól kezdődik, gondolom, és nyelek nagyokat a soromra várva.
Elkészül egy útlevél (nem az enyém), huszonöt dollárt kell fizetnie a tulajdonosának a vízumért. Százdolláros ad, ám a bankjegy valamiért nem tetszik a katonának, nem fogadja el. Más pénze nincs, újabb patthelyzet. Váltó sincs a tranzit területén, a katona elrakja az útlevelet és becsukja az ablakot. A fickó is kezd elkeseredni, amikor az egyik utas megszánja, és kicseréli a pénzt egy másikra. Azzal már nincs gond, megkapja a visszajárót és beléphet az országba.
 Már meglehetősen ideges vagyok, amikor szólítanak. Pontos összeggel járulok az ablakhoz, nyújtanám a pénzt, de nem veszi el, hanem ideadja az útlevelem. Na, ebből sem lesz Vietnám, fut át az agyamon, amikor megértem a katona által sűrűn ismételgetett szó értelmét: free, free, free. Frappáns válasz a kishitűségemre: nem volt gond a vízummal, sőt még fizetni sem kell érte. Most nem tudom, a román állampolgársággal jár-e ez a kegy, vagy az elektromos vízum ügyintézője írta oda az adataim mellé, hogy ez a fickó kétszer is vett vízumot nagyjából ugyanarra az időpontra.
A reptéren leszólítanak utazási irodás alkalmazottak, megkérdezem tőlük, mikor megy gép legközelebb Hanoiba. Csak holnap, de nincs már jegy, válaszolják, majd felajánlják, hogy keresnek nekem szállodát. Nem hagyom annyiban, bemegyek egy hivatalos jegyeladóhoz, és nagy kő esik le a szívemről: reggel 9.30-as indulással tudnak nekem jegyet adni száz dollárért. Kártyával fizetek és ez láthatóan nem tetszik nekik, hiszen a szekrény mélyéről kell előhalászni a leolvasót, bedugni a konnektorba, a telefonból átrakni a zsinórt, szóval csupa macera.
Enyhítésül megkérdezem, hol találok szállodát a közelben. Leír egy nevet egy cetlire, azt mondja, kb. egy kilométerre van és 20 dollár a szoba. Odamegyek taxival – tényleg nincs messze – de harminchét dollárt kérnek a szobáért. Fáradt vagyok újat keresni, kiveszem. Az ötven dollárból természetesen nem tudnak visszaadni, de felajánlják, hogy vietnámi dongban fizetik ki a maradékot. A reptéren – ahol általában nem a legjobb az árfolyam – 18.800 dongot adtak egy dollárért, itt tizenhárom ezret akartak adni. A mikor szóvá teszem a dolgot, a homlokára csap és beszorozza a dollárt tizennyolccal.
Másnap reggel hatalmas dugóban araszolgatok ki a reptérre a Vietnam Airlines járatához, ahol gyorsan megy a beszállás és elindulunk Hanoi felé – nem is jön, hogy elhiggyem.
A fővárosban Szenczy Sándor és a többiek várnak egy kisbusszal, ők is most jönnek vissza vidékről, befejeződött a program (hogy mi, arról bővebben holnap). Bejelentkezünk a szállodába, végre átadhatom az ajándékokat. Megérte a kínlódás, a három gyerek nagy örömmel majszolja a csoki mikulásokat, másik kezükben túrórudi – azonnal el is felejtem az ideutazás kalamajkáit.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Reggel időben elindultam a thai nagykövetségre. Én legalábbis azt gondoltam – a konzulátuson ugyanis annyian voltak, mintha ingyen osztanának valamit (tényleg ingyen osztották a vízumot, mert a kormányuk úgy döntött, turista-csalogató célzattal márciusig díjmentesen adnak beutazási engedélyt az oda látogatóknak. Kapok egy cetlit az automatából, a rajta lévő felirat szerint hetvennégyen (!) vannak előttem. Turistavízum ügyben összesen két ablaknál folyik a kiszolgálás, elég reménytelennek tűnik a helyzet. „Please be seated. You will be served shortly.” – olvasom a cetlit (Foglaljon helyet. hamarosan kiszolgáljuk). Anyátok!

Az üvegfal mögött lévő hivatalnokoknak nem sürgős, két kuncsaft között hosszan méláznak maguk elé, néha pedig felállnak és eltűnnek pár percre az ügyféltérből. Olvasnivalót nem hoztam, wifi sincs, nagyon idegesítő a várakozás. Két óra húsz perc múlva kerülök sorra, és hiába könyörgök, ma nem adják ki a vízumot, csak holnap délután.
Délután kószálok egyet a városban. Elzarándokolok a számítógép-buherátorok és ketyere-mániások Mekkájának számító Low Yat Plazaba, ahol sokemeletnyi komputer-alkatrész és elektronikus kütyübolt várja a vevőket. A cuccok azonban nem egetverően olcsók, a legújabb Iphone telefont például százezer forint körüli áron láttam, a LED tévé pedig drágább is volt itt, mint otthon.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A pláza előtt Starbucks kávézó – miközben a kávémat szürcsölgetem, az emberáradatot figyelem és azon gondolkodom, mi olyan furcsa bennük. Egy idő után rájövök: itt nagyságrendekkel több a túlsúlyos ember, mint Ázsia más országaiban. A gömbölyű formákon pontosan mérhető a jólét – még a tinédzserek jó részén is látszik, hogy rájuk férne némi mozgás.
Egyre jobban érik bennem a gondolat, hogy hagyni kellene Hanoit a fenébe, és inkább írni egy novellát Hogyan nem mentem Vietnámba? címmel. Megnézem az Air Asia honlapját, hogy némi átírási díjért cserébe el tudnék-e repülni hamarabb Makaóba, de nem: minden gépük tele van hétfőig. Ugyanez a helyzet Hong Konggal is, már komolyan azt gondolom, le kell telepednem Malájziában… Megnézem a másik vietnámi célállomást, a régi nevét Saigonnak nevezett nagyvárost, és láss csodát, oda lenne hely viszonylag elérhető áron. Gyorsan meg is vennék, de nem lehet – mivel kevesebb, mint huszonnégy óra van a repülés megkezdéséig, már csak hagyományos irodában lehet jegyet venni. Az csak egy van egész Kuala Lumpurban., és éppen most zár. Mondtam, hogy soha nem fogok tudni elmenni innen…
Megnézem a Saigon – Hanoi szakaszt a Vietnam Airlines-en, és épp nem érek el az utolsó járatot. Ez már szinte hagyomány mostanában, nem is problémázok érte, megalszom a városban, de az már kicsit zavar, hogy a másnap reggeli gépre sem tudom megvenni, mert nincs meg a szükséges 48 óra az indulásig… Mindegy, majd ott kiderül, holnap ha tehetem, elindulok.
Az ipari mennyiségű virsli és turórudi ott a szálloda hűtőjében, a csomagomban pedig csoki mikulások és adventi csoki-kalendáriumok lapulnak. Megnézem az Iwiwen, hátha találok itt magyart. Vannak jó sokan, de a legtöbben poénból – a kamaszoknak valamiért az a mániájuk, hogy mindenféle egzotikus helyekre írják be magukat, aztán amikor írsz nekik egy levelet, hogy helló, én is Kuala Lumpurban vagyok, akkor röhögve válaszolnak, hogy ők meg Hajdúhadházán. Rákeresek a huszonöt év feletti magyarokra a városban – ez a korosztály talán valamivel komolyabb, nem ír magáról mindenféle ökörséget az adatlapon -, és találok egy velem nagyjából egyidős férfit, aki itt dolgozik. Ráadásul van három gyereke is (megtalálom a malájziai blogját is, a Vándorbárányokat, tele van érdekes információkkal), ezért küldök neki egy levelet, hogy megjött a Mikulás. Ha időben válaszol, nekiadok mindent a hűtőből :-)
Reggel sorban állás az Air Asia egyetlen irodájában a KL Sentral vasúti pályaudvaron. Harmincnégyen vannak előttem, s bár hat pult is van, csak kettőnél folyik a kiszolgálás. Nagyon lassan, és a sebességen az sem javít sokat, hogy megérkezik a harmadik ügyintéző. Hiába szólok nekik, hogy sürgős dolgom lenne, nagyon ráérősen végzik a dolgukat. Itt másfél órát állok sorba, és utána nagyon sietnem kell a szállodába, mert ha kések, még egy napot ki kell fizetnem.
Sikerül időben odaérni, már csak az útlevelem kell visszaszerezni a thaioktól. Mivel nagyon szoros az időbeosztás, megpróbálom egy órával korábban kikérni az útlevelem, de szóba sem akarnak állni velem. Semmi dolguk nincs, látványosan unatkoznak az üveg mögött, de amikor végre méltóztatik meghallgatni a kérésem, azt mondja: az én bajom, ha elmegy a gép, írassam át a jegyem. Mellettem ott sírdogál egy ázsiai nő, ő is hasonló cipőben jár, de a könnyek sem hatják meg őket. Hogy a nemzetközi helyzet még jobban fokozódjon, kitessékelnek a légkondicionált váróteremből (halaszthatatlan takarítás), így az udvaron kell várakozni 33 fokban. Legalább van árnyék, de így is azonnal átnedvesedik rajtam minden ruha a párás hőségben. Ha lenne egy vállról indítható rakétám, most tudnám mire használni.
Érdekes állatfaj a diplomatáké, tisztelet a kevés kivételnek. Az elmúlt tizenöt évben rengeteget utaztam, jártam vagy hetven országban, így elég sokszor belefutottam magyar vagy külföldi diplomatába, és egy kezemen meg tudom számolni a kellemes emlékeket. Fura szerzetek ők: miközben az élet elég sok területén élveznek mindenféle privilégiumokat, a hozzájuk forduló egyszerű emberek iránt annyi együttérzést és humánumot tanúsítanak (hangsúlyozom, nem mindegyik, de a nagy többség), mint egy hordó savanyú káposzta.      
A megadott idő is elmúlik két perccel, amikor végre kinyitják az ajtót, és az időközben legalább százfősre duzzadt tömeg becsődülhet az ablakhoz. Jó pozíciókat szerzek, hatodik vagyok és az előttem levők hamar végeznek, így van remény a repülőgép elérésére.  Igaz, a reptér hetven (!) kilométerre van az várostól, a gyorsvasút negyven perc, a busz egy és negyed óra alatt ér ki. A taxistól (aki száz ringgitért, vagyis kb. hat ezer forintért vinne ki, miközben a városban egy út 5 ringgitbe kerül) megtudom, hogy gyorsabb ugyan a vasút, de az nem a fapados terminálra megy, és oda átkavarodni újabb félóra, ezért a busz választom. Egy és negyed óra zötykölődés, nyolc ringgit – a gyorsvasút 35-be került volna - és ott vagyok.
A becsekkolásnál veszem észre, hogy az új (második) elektromos vízumom Hanoi-i belépésre jogosít. Ezt szerencsére a nő nem firtatja, én meg majd kidumálom magam Saigonban (hivatalosan ugyan már régen Ho Si Minh város, de a reptér kódja még mindig SGN). Az útlevélvizsgálatnál újabb gond: elhagytam a belépésnél megőrzésre adott cetlit, az úgynevezett „departure card”-ot. Szent esküvel megígérem, hogy következőben nem követek el ilyen aljasságot, így kiengednek, hogy az utolsó pillanatban kiderüljön: a gép bizonytalan ideig késik…
Holnap megkérem a maláj állampolgárságot.

 

Szállás az öt csillagos Grand Milenniumban, ők reagáltak leghamarabb a levelemre. Az úgynevezett „aranyháromszögben”, a város közepén lévő üzleti negyedben van (a 452 méter magas Petronas ikertornyok, a „csak” 421 méteres KL Menara torony és a Pavillion nevű óriási bevásárlóközpont alkotják a területet). Kb. száz euróba kerül a szobám, mely a tizennyolcadik, úgynevezett Executiv Club emeleten van és egy kalapnyi ingyenes szolgáltatást tartalmaz: nem kell lifteznem a reggelihez, délután koktélokat és mindféle harapnivalókat adnak (és egész nap van kávé, üdítő és tea), adják a nagysebességű netet a szobához, három ruhadarabot kimosnak-kivasalnak naponta, számtalan könyvet és dévédét kölcsönözhetek.
A reggelinél megkérdezi valaki, honnan jöttem. Válaszomat hallva megkérdi, hallottam, mi történt itt egy magyar fiatalemberrel pár hónapja a szomszéd szállodában? Tagadó válaszomat hallva elmeséli, hogy a négy csillagos hotel szobájában meggyilkolva találták a brit nemzeti légitársaság magyar állampolgárságú utaskísérőjét, egy huszonhat éves férfit. A fiatalember kezei-lábai össze voltak kötözve, és a halottkém szerint megfojtották – akkor találtak rá, amikor a szobalány fura szagokat érzett a „ne zavarjanak” táblás szobában. A rendőrség két hónap múlva elfogta a tettest, egy pakisztáni fiúprostituált személyében – azzal bukott le, hogy haverjainak ajándékozta az áldozata bankkártyáit és elkezdték használni őket.
Reggeli után elmegyek a vietnámi nagykövetségre, ahol hatalmas a sor. Szerencsére a többség vietnámi, nekik külön soruk van, a vízumra váló külföldiek hamar sorra kerülnek. Én hiába jutok az ablakhoz: az elektronikus vízum ügyében nem tudnak eljárni, ha pedig hagyományosat kérek náluk, az egy hétig tart.
A szállodából levelet küldök az ügyintézőnek, perceken belül válaszol. Módosítani nem tudja a kiadott vízumot, de kérhetek újat – természetesen újabb harminc dollárért. Ügyes. Délutánra megjön az új, immár huszonötödikei belépést engedélyező engedély (huszonkilencedikétől egyszerre két érvényes vízumom is lesz…), de jön az újabb akadály: az Air Asiának legközelebb csak négy nap múlva van járata, és akkor is közel háromszor annyiért, mint amennyiért a visszafele szóló jegyet két hete megvásároltam. Megnézem a Vietnam Airlines járatait is: ők teljesen tele vannak, nem tudnak azonnal vinni, de amikor igen, akkor sem olcsón: egy idejekorán megvásárolt Budapest – New York jegy árát kérik el cserébe.
Úgy tűnik, valaki ott fent nagyon nem akarja, hogy Hanoiba utazzak. Azért nem hagyom annyiba, megpróbálom Bangkokon át eljutni – de hogy ne kezdődjön elölről a cirkusz az ottani reptéren, előbb vízumot kell kérnem a Kuala Lumpuri thai követségen. Mire ez a megoldás eszembe jut, már bezárt a konzuli osztály – sebaj, holnap próbálkozom.
Mérgemben úgy döntök, kipróbálom a privilegizált emelet délutáni szolgáltatását, a koktélbárt. Olyan, mint egy svédasztalos uzsonna, ahol koktél kivételével minden van: édesség, sós harapnivaló, még sülthús-rudacskák is (maláj specialitásnak mondják, szaté a neve), és persze sokféle ital: minőségi fehér- és vörösborok, rövid italok, üdítők és narancslé. Mellé sokféle édesség – itt sem fogok lefogyni.
Este szétnézek a városban. A szomszéd bevásárlóközpontban, a Pavillionban kezdem, de azonnalk kiderül, hogy nem fogom halálra vásárolni magamat: Gucci, Prada és egyéb luxusüzletek vannak benne, svájci árakon. Igaz, máshol sem olcsó a ruhanemű, sajnos nem Vietnámban vagyok… Malájzia különben a legfejlettebb ország a térségben (Szingapúr városállamot nem számítva). A helyiek azt mondják, öt évvel járnak Thaiföld előtt, akik újabb öt évvel vannak Indonézia előtt, akik szintén öt évvel előzik meg Vietnámot. Az itteniek pontosan tudják a helyüket a világban, és ennek megfelelőek az árak is: az Espririt boltban például ugyanazokat és ugyanannyiért lehet kapni, mint a nemrégiben megnyílt és dolgozóinak elgázosításáról elhíresült újbudai  plázában.
Elmegyek az 1888 óta működő Central marketbe is, ahol maláj termékeket árulnak. Mivel nem gerjedek a batikra és a festett kelmékre, nem veszek semmit – irány a kínai éjszakai piac, ahol hamis Rolexek, az eredetire megszólalásig hasonlító, de negyed annyiért árul parfümök és hatalmas, hullámzó tömeg vár. Beszerzem a legszükségesebbeket (és kezdem azt gondolni, nem volt a legjobb döntés semmit sem hozni otthonról), aztán irány az ágy.    
Vietnám fővárosa, Hanoi lenne a cél, ott dolgoznak a Szeretetszolgálat munkatársai, őket látogatnám meg. Ha már a térségben vagyok – és van egy helyi fapados, az Air Asia – úgy döntöttem, kihasználom az olcsó jegy lehetőségét, és körbemegyek a környező nagyvárosokban.
A Malév bangkoki járata megszűnt – egyetlen transzkontinentális célállomás sem maradt, a hosszú távú repülésekre alkalmas gépeket is visszaadták a lízingcégnek -, ezért Oneworld vagy StarAlliance tagsággal rendelkező légitársaságot keresek. Bangkokba, Hong Kongba vagy Kuala Lumpurba kell eljutnom, onnan be tudok repülni Vietnámba. Egy fél éjszakát bújom az online jegyvásárlásra épített oldalakat, miközben egy fehér lapra naptárt eszkábálok, városneveket, indulási időpontokat írva a napok alá. Hamar kiderül, hogy a rendszer kulcs az ázsiai fapados: nem repül mindenhonnan mindenhová, így az ő menetrendjéhez kell igazodnom. Hajnalra kiderül a városok sorrendje, Bangkok lesz a bázis, onnan Hanoi, majd Kuala Lumpur. Makaó a következő, innen komppal Hong Kong. majd újra fapados repülő Bangkokig.   
Finnairnél business akció, félmillió körül vinnének el a thai fővárosba, de egy éjszakát Helsinkiben kellene aludnom. Akkor inkább turista, velük a leggyorsabb – a finn fővárosban alig negyven percet kell várnom az átszállásra.
Következik az Air Asia jegyek megvásárlása, a társaság tavaly az év fapados légitársasága volt. Hanoitól már a kézipoggyász mellé egy feladott csomagot is kifizetek, addigra már lesz ruhám :-) Az út összesen tizenkét nap.
Megnézem a neten, mit érdemes meglátogatni a céllállomásokon. Mailek mennek neves szállodáknak és a makaói tévétoronyban extrémsporttal foglalkozó új-zélandi vállalkozásnak. Gyorsan jönnek a válaszok: a torony tetején levő acélgallért körbejárhatom ingyen + jelentős kedvezményt adnak a bungee jampingra is. Hong Kongban feláron adják a szobát abban a szállodában, ahol Rolls Royce limuzin várja a vendégeket a reptéren, és ebédre is meghívnak. Kedvezményt kapok a maláj Grand Milleniumban is.
A limuzin miatt business jegyet veszek a kompra, de elszúrom: egy nappal korábbi időpontot töltök ki és nem lehet módosítani.  
Vietnámba online vízum: 20 dollárt kell fizetni, és megnyugtatnak, hogy nagyon biztonságos. Kényelmes fajta vagyok, aki nem szeret követségeken sorban állni, ezért kitöltöm az elektronikus űrlapot, a kártyámról levonja a pénzt, két napon belül jön mailben a nyugtázó válasz és kérik, hogy a mellékletet nyomtassam ki és vigyem magammal. Más dolgom nincs, mint a lapokat odaadni, két fényképpel és újabb huszonöt dollárral egyetemben. A kinyomtatott napon további negyvennégy kérelmező neve Izraeltől Guatemaláig, és mindenki személyes adata az útlevélszámtól a születési dátumig. Nesze neked titkosítás.
Finnair pilóták sztrájkja a hét elején, aggódom, hogy mi lesz. Szerencsére szerdán befejezik, ezért megnyugodva repülök el csütörtökön Erdélybe a WizzAirrel: szombaton visszajövök, így vasárnap délben gond nélkül indulhatok. Szombat délután meglepetés a marosvásárhelyi reptéren: a köd miatt törölték a járatot. Nem értem a dolgot: néhány hónapja nagy csinadrattával átadták az EU-s pénzből felújított reptér új utasváró terminálját és a modern, számítógépes légiirányítást, melynek köszönhetően gyakorlatilag bármilyen időjárási körülmények között le lehet szállni. Ezek szerint mégsem. A Malév sem megy, csak Kolozsvárról. A parajdi Sóbánya autóbuszának sofőrje, aki a tizenhárom fős csapatot a reptérre kihozta, nyel egyet, és azt mondja, akkor irány Budapest. Negyven perces utazás , helyett tíz órás buszozás után érkezünk meg éjfél körül a fővárosba. Nem lehet sokat aludni, reggel összepakolás, elmaradt ügyek intézése és irány Hanoi.
Malév géppel megyünk Helsinkibe, majdnem tele van. Csak kézipoggyászt viszek: kis táska laptopnak és fényképezőgépnek és egy nem túl nagy húzható táska a Szenczy-ikreknek vitt csokimikulások, ipari mennyiségű turórudi és virsli, valamint a két pólóm, váltás fehérnemű és tartalék nadrág számára. Mindent mást az ázsiai piacokon szándékozok megvásárolni :-)
Negyven percem van átszállni, mire átérek a Bangkokba induló gép kapujához, már folyik a beszállítás. Magyon sokan vannak, nyilván a hét eleji pilótasztrájk miatt feltorlódtak az utasok. Ha szerencsém van, az ezüst fokozatú törzsutas-kártyámnak köszönhetően business calssra upgrade-olnak, ha pedig nincs, két nagydarab berúgott szexturista között kell végigszoronganom a kilenc és fél órát. Szerencsén van, az 1J széket kapom a business-classon.
Külön borlap, meleg fokhagymás kenyér, borscs-leves tejföllel – repülőgépen még soha nem ettem levest. Főételnek rákot választok, utána fagyit, mert ez is ritkán van olyan magasban.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Bangkokban aztán belekerültem a 22-es csapdájába. Látszólag egyszerű a dolgom: megérkeztem a Finnairrel, itt a reptéren – még a tranzit részben, az útlevélvizsgálat előtt – előveszem az Air Asiá-s jegyem és kérek egy beszállókártyát a Vietnámba induló gépre, mely ugyanerről a terminálról indul. Igen ám, de a fapados társaságnak csak kint, az útlevélvizsgálat után van pultja, ahol a beszállókártyát kiadják. Kimenni viszont nem tudok, mert itt még mindig másodrendű állampolgárok a románok: míg a magyarok, csehek és lengyelek – de még az ukránok is! – kiválthatják a vízumot a reptéren, a románok ezt csak a thai követségeken tehetik meg. Úgy látszik, hiába vagyunk évek óta az Európai Unió tagja, ez errefele nem számít.
Órákig tartó procedúra indul, sokféle megoldási javaslattal. Elsőnek azzal kezdik, hogy visszaküldenek Helsinkibe a Finnairrel, mert ők a hibások, amiért vízum nélkül idehoztak. De hát a franc sem akart Thaiföldre jönni, átutazóban vagyok itt, hajtogatom, mire azt mondják, akkor vegyek egy „normális” légitársaságnál repülőjegyet. A Vietnam Airlinesnél már csak business osztályra lenne jegy, de meg sem merem kérdezni, mibe kerülne ez nekem pár órával az indulás előtti jegyvásárlással. A Thai Airwaysnél van turista jegy is, 300 dollár. Egyelőre nem veszem meg, inkább harcolok tovább a reptéri személyzettel, hogy szerezzenek nekem egy beszállókártyát az érvényes jegyemhez.
Egy fickó elviszi az útlevelem és az összes jegyem. Visszajön, hogy beszállókártyát tudott volna rendezni, de az Air Asia nem adta ki, mert nincs érvényes vízumom – ami van, az csak hat nap múlva lesz érvényes. Megnézem a kinyomtatott lapot és valóban: a nevem fölött három sorral ott a dőlt betűs írás, hogy a következő három személy (két ausztrál állampolgárral lettem egy csapatban) november 29 és december 29 között léphet be az országba. A baj csak az, hogy ma alig huszonharmadika van.
Hosszas tépelődés után – nem lévén más megoldás – vásároltam (aranyárban) egy Lufthansa egyirányú jegyet Kuala Lumpurba. Azért is meg kellett harcolni, ugyanis egy irányú jegyet nem akartak adni, tudni szerették volna, hova megyek onnan. Ordítva vettem elő a részben már fölöslegessé vált ázsiai jegyeimet, hogy rakjanak belőle össze egy olyan útat, mely nem ellentétres a szabályzatukkal.
Végül kiadták a jegyet és lassan nekiállhattam leltárt készíteni. Lám, az idefele váratlanul kellemesre sikeredett utazásnak azonnal meg kell fizetnem az árát: elbuktam a Bangkok – Hanoi jegyet, vásárolnom kellett egy másikat. Összeomlott az alaposan kitalált útiterv is, így gyaníthatóan nem ez az első repülőjegy, amit kidobhatok az ablakon. 
Megpróbálom elütni valahogy az időt, megnézném a leveleim. A laptop tucatnyi drótnélküli csatlakozási lehetőséget talál, de vagy nem sikerül a csatlakozás, vagy fizetni kellene. Egye fene, egy órát megveszek online, bankkártyáról. Akkurátusan kitöltöm az üres mezőket, alig fejezem be a műveletet, már megjön a bank sms-e, hogy 1359 forintot levontak a számlámról. A művelet sikerült, kapom a választ a weboldalon is, majd ezzel folytatják: a bejelentkezéshez szükséges adatokat elküldtük a mailcímére. Ezen már csak nevetni tudok, de a mosolyom nem őszinte:újabb huszonkettes csapdája, hiszen pontosan azért fizettem az előbb, hogy meg tudjam nézni a leveleim.
Lassan délután lesz, két órakor nyitnia kell a Lufthansa pultnak, hogy végre hozzájussak a beszállókártyámhoz Kuala Lumpur fele. Fél három lesz, de még sehol senki. Újabb reklamálás az információs pultnál, a kisasszonyok bősz telefonálásba kezdenek, egyszer csak előkerül egy jól fésült ügyintéző, aki kiadja a beszállókártyámat. 
Végül este nyolcra megérkeztem Hanoi helyett Kuala Lumpurba. Ott ez fogadott:
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

süti beállítások módosítása